Bárdi Nándor

Tény és való[1]

A budapesti kormányzatok magyarságpolitikája és a határon túli magyarok társadalomtörténete[2]

Problémakatalógus

(Némileg bővítve megjelent a Kalligram Könyvkiadónál, Pozsony, 2004 májusában.)

            Ez a tanulmány egy szakpolitikai fogalmi keret megalapozása érdekében a magyarországi státus/kedvezménytörvény következményeivel illetve annak történeti környezetével foglalkozik. Először a státus/kedvezménytörvény vitájának tanulságait foglalom össze (I.), majd kísérletet teszek a határon túli magyarsággal kapcsolatos fogalmak tisztázására (II.). Ezt követően előbb a budapesti kormányzatok magyarságpolitikájával (III-IV.), majd a státustörvény előtti-közbeni magyarságpolitikai programokkal (V.), valamint a kilencvenes évek támogatáspolitikájával (VI.) foglalkozok. A dolgozat végén arra keresem a választ, hogy kik is csinálják a magyarságpolitikát és a kisebbségpolitikát (VII.) illetve milyen dilemmákkal kell szembenéznünk ma, ha a témakörben stratégiákat vagy jövőképeket keresünk (VIII.) Az olvasótól előre elnézést kérek a sűrű fogalmazásért és a gyakran pontokba foglalt leltárszerűség miatt. Az volt a célom, hogy e gyorsan és felszínesen olvasó korszakban bebizonyítsam, hogy a „nemzeti ügyekről” a modernitás nyelvén, operacionalizálhatóan és nem csak túláltalánosított nyelvezettel vagy ürügyszerűen lehet szólni.[3]

I. Illúziók és csalódások

            1. A státustörvény kapcsán a koncepcionális kérdésekről, a törvény hatásáról és a megvalósítás technikáiról folyt a vita.

            A koncepció 5–6 év alatt folyamatosan alakult, de csak az utóbbi két évben került a közbeszéd előterébe. 1996–1998 között mint a határon túli magyar nemzeti autonómia akarások zsákutcájából kitörő, a magyar–magyar viszonyt a politikai elitek szintjén intézményesítendő Autonómia Tanács,[4] valamint a szélesebb társadalom számára a  schengeni probléma kezelésére kidolgozott elképzelés[5] merült fel, különösen Magyarország NATO integrációja után megnövekedett relatív geopolitikai súlyának kihasználása kapcsán. A magyar–magyar viszony intézményesítésének kiterjesztése ugyanekkor megjelent Duray Miklósnál[6] illetve az MVSZ-nél, amely a külhoni állampolgárság koncepcióját dolgozta ki és képviselte még a törvényhozási folyamat időszakában is[7]. A státustörvény bejelentése (1999. október 31.[8]) utáni vitákban a státus vagy a kedvezmények megadása az egyik koncepcionális vitapont. Különleges, új jogi viszonyt vagy kedvezményeket adjon a törvény? 2000–2001-ben jelenik meg, de nyilvánosan sohasem ütközik az nemzeti reintegráció és a „mozaik nemzetet” felváltó „szerződéses nemzet” elképzelése.[9] Ebből a Németh Zsolt képviselte FIDESZ politikában a „nemzeti újraegyesítés” programján belül az egység kommunikálása (és  nem a nemzetrészek stabilitásának kialakítása, a többközpontú nemzet képe) került előtérbe.[10] Ebben a belső koncepcióról szóló vitasorozatban megjelent az is, hogy a meglévő jogi kereteket kellene rendszerbe, átgondolt stratégia szerinti szerkezetbe foglalni, de ennek a megfontolásnak nem volt politikai támogatottsága.[11] Ez összefüggésben van azzal, hogy a „kedvezmény” oldal mélyebb feltárására még az ellenzék sem vállalkozott, szembenézni a támogatáspolitikai és a határon túli magyarokra vonatkozó hazai jogi szabályozással, elmenve a szabad áttelepülés jogának a legkülönbözőbb szerzők (Borbély Imre, Törzsök Erika) által felvetett problémájáig.[12]

            A törvény hatásáról folytatott polémia során a magyar kisebbségeket érintő társadalmi hatás vizsgálatának középpontjában az a kérdés állt, hogy növelni vagy csökkenteni fogja-e a külmagyar[13] migrációt.[14] A nemzetközi hatás körüli viták egyrészt az EU és Magyarország, pontosabban az integráció folyamatáról, másrészt a szomszédságpolitikai változásokról szóltak. Az utóbbi agyontárgyalt problematikájává vált, hogy volt-e vagy nem volt előzetes egyeztetés.[15] Itt ezzel szemben azt tartom kulcskérdésnek, hogy a magyar külpolitika milyen hatékonyan tudja képviselni érdekeit az új európai viszonyok között. Ebben a viszonylatban az  euró-nacionalista vagy az egyesült-Európa normáit képviselő álláspont ütközött.[16] A magyarországi hatások feldolgozása pedig egyrészt a nemzetfogalom mélyebb újragondolásának igényét (etnokulturális közösség versus politikai közösség) hozta magával.[17] Másészt a magyar jobboldal jövőkép–építését tematizálhatták a státustörvény vitán keresztül.[18]

            A megvalósítási technikák körüli viták alapproblémája, hogy a Magyarországon használatos jogi–politikai szerkezetek nem alkalmazhatók ebben a kérdésben, hiszen más országok állampolgárairól van szó. Mégis, hogy lehet külmagyar világot egyes személyein keresztül jogilag csoportként megragadni, azaz hogyan lehet a magyar–magyar viszony személyi körét intézményesíteni? A lebonyolítás másik problémája az ajánló szervezetek, majd az ajánló irodák jogi és szociológiai meghatározottsága. Hova is tartoznak, melyik államkeret meghatározó a működtetésben (jogi és közigazgatási személyrendszere, költségvetési hátterével).[19]

            2. A vita gócpontjainak jelzése után három alapdilemmát szeretnék kiemelni.

a) Az „ügy” elméletileg legizgalmasabb része a nemzetállam megközelítések. Legmarkánsabban Bauer Tamás képviselte azt az álláspontot, hogy a határon túli magyarok, mivel egy másik ország polgárai, annak a politikai közösségnek a részesei. A státustörvény pedig ezt az integrációs folyamatot szakíthatja meg. Ezzel szemben Kántor Zoltán, Bíró Béla és mások azzal érveltek, hogy a magyar kisebbségek nem vettek részt az adott szlovák, román, szerb, ukrán, horvát, szlovén nemzetépítésben és politikai integráltságuk ellenére kívül vannak azon. Ez az álláspont valójában a kilencvenes évek határon túli politikai életének jövőkép–stratégiáját képviseli; a konszociális demokrácia akarásából kiindulva pillérnek, oszlopnak tekintik a külön magyar kisebbségi politikai közösséget. Az integráltság azonban eddig pártközi és elitközi alkukon nyugodott, mert sem a kisebbségi, sem a többségi elitek nem rendelkeznek a Lijparth-i modell megvalósulásához szükséges saját társadalmi intézményesültséggel.[20] Bauernek igaza van abban, hogy az adott országon belüli integráltság kulcskérdés, csakhogy ez nem a státustörvénytől függ, hanem attól, hogy az adott társadalmon belül milyen társadalmi mobilitási pályákat lehet befutni és milyen áron. Ebből a szempontból teljesen más a helyzet Szlovéniában és Szlovákiában, mint Romániában és Ukrajnában, ahol a legerősebb a „Budapestre figyelés”.[21] A státustörvény ebben a kultúrát és a létidentitást kölcsönösen átnemzetiesítő folyamatban értelmezhető.

            Arra a felvetésre, hogy a státusztörvény visszalépés a modern állam előtti etnikus közösség felé, Kántor Zoltán, Bakk Miklós, Schöpflin György és Brigid Fowler  válasza az volt, hogy épp a nemzetállamiság meghaladásáról, a vesztfáliaival  szembeni posztmodern államiságról a nemzetállamok Európai Uniója helyett a régiók és kultúrák  sokféleségének közös Európájáról van szó.[22] Azt hiszem, hogy ha a státustörvény koncepcióját és a körülötte kialakult retorikákat szétválasztjuk, akkor Bauernek igaza van  abban, hogy a státustörvény kapcsán az etnikus nemzetfelfogás erősödött meg a honpolgári (nem a származásra, hanem a közös élményekre, szocializációs és habituális szerkezetekre, alkotmányos értékekre) alapozott felfogással szemben.

            Itt is megfigyelhető egy újra el nem ismételt szakmai álláspont a kilencvenes évek autonómia/társnemzeti vitáiból: Magyar nézőpontból a szlovákiai, romániai, szerbiai nemzetállamiságot etnokratikus nemzetállamnak tekintették szemben az abszolutisztikus államból épp annak demokratizálása révén létrejött nyugat–európai nemzetállamokkal szemben. Az előbbiben az etnokrácián, az államépítő nacionalizmuson van a hangsúly, az utóbbi szerkezetben a nemzetet alkotó állampolgárokon, akik azonos jogokat élveznek és felelősséget vállalnak a belviszonyokért. Tehát az utóbbi a polgárosodó állam és ennek megteremtését szolgálhatná a társnemzeti viszony megteremtése, az adott közép–európai államalakulatokban az etnokratikus elemek visszaszorítása révén. (A magyar kisebbségek társnemzeti és konszociációs jövőképe kölönböző tartalmakat hordoz. Erről a tanulmány V. fejezetében lesz szó.) Bauer Tamás és az SZDSZ szakértői valójában a státustörvény kapcsán a kormányzat etnokratikus fordulatát vélték felfedezni. Hiszen abban nem a korszerű etnopolitika fogalomrendszerét láthatták, hanem azt a Márai Sándor, Bibó István, Engel Pál által és a magyar polgári középosztályban is sokféleképen meghaladott úrhatnám Szent Koronázás összekeveredését Trianon traumatizálásával és a határon túli magyarok iránt érzett szolidaritással.[23] Azt, hogy mennyire volt jogos az SZDSZ félelme, ki nem mondottan egy mečiári politikai modelltől vagy a magyar államon belül elkezdődő etnikai disszimilációtól, nem tudhatjuk meg, mert a 2002-es tavaszi parlamenti választások elvágták ezt a folyamatot. De ebben talán az is benne volt, hogy a Magyarországon kialakult a demokratikus akaratképzés intézményrendszere.

            Ezt a szemléleti másságokból eredő vitát úgy is fel lehet fogni, mint a nemzetet lehatároltnak, állandónak (politikai vagy kulturális fogalomrendszerrel leírhatónak) tartó megközelítés vitáját a nemzetépítésből, a nacionalizmus (mint a nemzeti érdekek érvényesítéséből) kiinduló szemlélettel. Ráadásul az utóbbi álláspont képviselői a határon túli magyar elitek ténykedését is a magyar kisebbségi nemzetépítés részeként értelmezték.[24]        Paradox módon erről – a kormányálláspontot segítő álláspontról – azonban a státustörvény mellett érvelő politikusok és kormányzati szakértők nem vettek tudomást, és bírálóikhoz hasonlóan a(z egységes) nemzetet mint egy konkrét, állandó valóságot és nem a nacionalizmusra mint a nemzeti létformák sokszínű, különböző társadalmi alrendszerekben más–más módon megjelenítendő integrációs rendszerére helyezték a hangsúlyt. Itt az történt, hogy a nacionalizmus tanulmányok utóbbi tíz évben kialakult magyar eredményeit negligálták. Az eredményeket azonban a vitában fontos szerepet betöltő Kántor Zoltán, Bakk Miklós, Schöpflin György nem tudták érvényesíteni azaz korszerű fogalmi (és szakpolitikai) kereteket a törvényszöveg köré kialakítani. Nem volt rá politikai fogadókészség.

            b) A második tanulságos dilemma arra vonatkozik, hogy mennyiben van szó egy szimbolikus gesztusról és mennyiben ténylegesen a magyarságpolitika új eszközrendszerének kialakításáról? Segélyezés folyik a határokon túlra vagy társadalmat építő támogatáspolitika? A túlzott ígéretektől való féltés dominált Markó Béla megnyilatkozásaiban, Végel László pedig a segélyezésben a külmagyar világok premodern társadalomként történő konzerválását látta.[25] Duray Miklós, Németh Zsolt és a határon túli magyar publicisztika megnyilatkozásaiban meghatározó elem volt a magyar állammal kialakítandó szimbolikus viszony kérdése. Nyolcvan éve először kerülnek a határon túli magyarok valamilyen intézményes (jog)viszonyba a magyar állammal. (Ha csak nem tekintjük ilyennek a tartózkodási engedélyeket, vízumügyeket.) A magyarországi gyakorlatias, éles szemű észrevételekre alapozó, a szimbolikus politizálást kárhoztató írások nem számoltak azzal, hogy abban a másik világban igazából a szimbolikus lépések valós tartalmakat hordoznak, magatartásmintákat alakítanak. Azzal sem néztek szembe, hogy a szomszédos országok lakosságának politikai kultúrája más mint Magyarországé, és ez vonatkozik az ott élő magyarságra is. Ami nem azt jelenti, hogy politikai értékrendjük teljesen azonos volna a többségi társadaloméval. De mindenképp azonos társadalmi–gazdasági–habituális szerkezetek alakították azt és a kisebbségi helyzet nem azt jelenti, hogy abból adódóan a magyarságból automatikusan adódik egyfajta modern, euró–atlanti, teljesítményelvű politikai kultúra. (Tíz év magyar kisebbségi pártpolitikái és a választási eredmények nyomán világos, hogy a határon túli magyarság döntően etnikai szavazóként viselkedik a választásokon. Az etnikai, nemzeti szimbólumok használata ma is a legfontosabb integráló erővel bíró eszközrendszer ebben a közegben.)

            Ezt a dilemmát Székely István azzal oldotta fel, hogy a státustörvényt mint egy karácsonyfát mutatta be, amelyre idővel mindenfélét rá lehet aggatni.[26] Tehát a törvény egy lehetőség avagy keret egy építkezési folyamatban. Csakhogy ezt a kérdést, amely döntően társadalompolitikai, közösségépítő munkát kíván, senki nem gondolta végig következetesen.

            c) A harmadik dilemma a törvény megvalósításának kérdése volt. Ennek is több szintje létezik: a szomszédos országokkal való egyeztetés kérdése; a nemzetközi szervezetekkel történő elfogadtatás; a határon túli magyar elitekkel folytatott egyeztetés.

            A szomszédos országokkal folytatott egyeztetésről ma már okafogyott dolog vitatkozni. Szlovákia és Románia ma sem akarja a törvényt, és ez nem az egyeztetés hiányból, hanem a párhuzamos nemzetépítések során kialakult homogenizációs programokból adódik. A szomszédos országok lakosságának viszonyát a státustörvényhez különböző közvélemény–kutatások mérték, de azzal, hogy mit jelent ez a szomszédos országokban a magyarságkép vagy Magyarország kép változása szempontjából, semmit sem tudunk.

            A nemzetközi szervezetek az EU/ET/EP és a nemzetközi közvélemény nem volt felkészítve a törvény fogadtatására. A Velencei Bizottság jegyzőkönyve magyarországi viták körüli nyilvánvalóvá tették, hogy a kilencvenes évek elején még működő érvelés: az európai kisebbségvédelmi normák számonkérése a szomszédos országokon, nem működik. Az is világossá vált, hogy az Eu politikában a stabilitás elvének és a konfliktusok kizárásának van prioritása.[27] A harmadik fontos tanulság, hogy a nemzeti érdekeket nem lehet pusztán saját nemzeti érveléssel alátámasztani, hanem ezt egyetemesebb értékek szerint, mint nemzetközi folyamatok kezelésére alkalmas lehetőséget lehet érvényesíteni.

            A határon túli politikai elitek a státustörvény körüli vitákban felsorakoztak a törvény mögé. Megjelentek óvatosságra intő álláspontok mint a Markó Béláé vagy olyan nézőpont, amely mérlegelte a státustörvény és a hazai fejlesztési lehetőségek nagyságrendjét (Bugár Béla, Zsombori Vilmos).[28] Ennél differenciáltabb volt a határon túli kulturális–szakértői elitek véleménye. Ezek döntően a törvény jobbítása érdekében születtek, és a vélt vagy valós veszélyforrások tömkelegére hívták fel a figyelmet. Elgondolkodtató, hogy szakpolitikai feljegyzéseknek, előterjesztéseknek számító szövegeket sem a nyilvánosság előtt, sem az általam hozzáférhető előkészítő anyagokban nem találtam. Esszéket, tudós okfejtéseket olvashatunk. Megdöbbentő volt számomra az ÉS vitaindítója Salat Leventétől, aki a státustörvényről egy hónapokkal azelőtt más kontextusban Romániában már megjelent, Hamvas Bélától a transzszilvanistákig sok okos dolgot megforgató esszéjét publikálta újra.[29] A problémát a határon túli szakemberek általános „sorskérdésként” és sokkal kevésbé mint politikai–jogi–szociológiai problémát kezelték. Ez alól mindenképp kivételnek tekintem Jarábik Balázs és Végel László publikációit.[30]

            3. A viták és az alapdilemmák után az eltakart kérdésekről kell szólnom. Természetesen itt a szerző jelöli meg a témákat, amelyre úgy vállalkozik – kisebbségtörténettel foglalkozó tanárként – mint a jövőt is a múltból látó ember.

            a) Magyarország és a szomszédos országok viszonyrendszerét a párhuzamos nemzetépítések és az európai integráció rendszerében (is) lehet értelmezni.

            Köztes–Európa történetét az utóbbi kétszáz évben a nagy birodalmak lebomlása és a kis népek nemzetté válása és államépítése határozta meg. Az első világháború előtt már világossá vált, hogy az európai társadalmakat a nacionalizmus képes szervezni (ez bír integráló erővel). Nem mindegy azonban, hogy ez milyen állami keretek között alakul ki és milyen tartalmakat hordoz az adott társadalom meghatározta nemzettudat (etnikus/honpolgári; diffúz/fókuszált; demokratikus/antidemokratikus tartalmak). Magyarország és szomszédainak viszonyát az utóbbi kétszáz évben ezek között a keretek között az egymást kizáró párhuzamos nemzetépítések határozták meg. Magyarország és a környező országok nemzetépítése között azonban van néhány lényeges történeti különbség.

            Első: A magyar nemzetépítésnek 1848-tól kezdve mindig a társadalom modernizációja volt a kulcskérdése, hiszen Magyarország 1848 előtt és különösen 1867 után rendelkezett olyan államisággal, amelyet a szomszédos etnikumoknak épp a magyar állammal szemben kellett megteremteniük.[31]

            Második: 1956, az SZKP XX. Kongresszusa után a szocialista világrendszer legitimációs tartalékai meggyengültek, új pártelit–nemzedék jelent meg, a különérdekek konfliktussorozatát hozta a KGST integráció. Megindult a szocialista országok szétfejlődése. De nem pusztán a gazdasági–társadalmi adottságok különbözősége, hanem a – két ország kivételével – mindenhol megjelenő új legitimációs eszköztár miatt is. Ez a nemzeti függetlenség eszméjének, kiváltképpen a nemzeti szimbólumok alkalmazásának erősödése az uralkodó rezsimek eszköztárában.[32] Ugyanez a szocialista rendszer keretei között a mindenhol másként kialakult homogenizációs politikák ideológiájaként is szolgált, amely a két világború közti magyarságpolitikai célokhoz való visszatéréshez vezetett.[33] Ugyanekkor a nyolcvanas évek végére kialakul egy olyan, a magyar kultúrán belül általánossá vált felfogás, hogy a szomszédos népek nacionalizmusa a magyarellenességre épülő, kizárólagosságra törő, nehezen változó történeti örökség. Ez a kilencvenes évek első felében meg is erősödött, és ma, bár a szakma regisztrálja az esetleges változásokat[34], de továbbra is megoldhatatlanként kezeljük a kérdés.

            Harmadik:1989 után minden szomszédos országban különösen ahol új államot kell teremteni a homogenizációs, egységes nemzetállami  stratégia működik. Ez azonban elvi szinten ellentétes az euró–atlanti integrációval, amely a kilencvenes évek közepétől ezekben az országokban alapvetően külpolitikai prioritásként jelent meg. Ehhez képest Magyarország etnikailag jóval egységesebb, a politikai közösséget tekintve is integráltabb, itt már a nemzeti legitimáció helyett sokkal inkább a demokratikus legitimáció a meghatározó.[35]

A paradoxonok itt kezdődnek: Magyarország a határon túli magyarság miatt érdekelt a régiók és kultúrák Európájának megteremtésében. Az Európai Unió nem létező nemzetiségpolitikáját két irányelv: a megkülönböztetés tiltása és a státus quonak konfliktust megelőlegezendő őrzése határozza meg. Ez azonban a mi esetünkben azon államoknak kedvez, amelyek a szuverenitás felfogásuk alapján politikai közösségüket egy–egy (nyolcvan éve sikeres) centralizációs, államközpontú, homogenizációs projekttel építik és nem az önkormányzatiság alapelvére, nem az egyéni identitásválasztás szabadságának biztosítására, a nemzeti pluralizmusra alapozzák.

            A negyedik jelentős különbség Magyarország és a szomszédos országok politikai elitjeinek nemzetépítő munkája között az, hogy ott a posztkommunista eliteken belül meghatározóvá váltak[36] a kilencvenes évek első felében a nemzeti érdekeket és retorikát megjelenítő személyek és reform–csoportok. Magyarországon az MSZMP-n illetve az MSZP-n belül népi–nemzetinek tekinthető csoport a nemzeti érdekeket a társadalmi modernizációval, előbb a semlegességgel, majd az európai integrációval együtt jelenítette meg. Már emiatt is nehéz bármiféle összehasonlítás. Magyarországon ez a csoport a párt technokrata–közgazdász elitjénél számbelileg és politikai súlyát tekintve is jóval gyengébb volt, és nem tudott meghatározó erővé válni a párton belül. Mindez konzerválta azt a helyzetet, hogy a magyar baloldal számára eddig sem volt törzstéma a magyarságpolitika, és nem is ért ez ehhez kapcsolódó eszközrendszer használatához. Tehát kívülről nézve – a kedvezménytörvény megszavazása ellenére – úgy tűnik föl, hogy a magyarságpolitikai kérdésekben Magyarországon a jobb- és baloldali kormányok politikája között nagyobb különbség van, mint a környező országok politikai elitjei körében. Ez azonban nem a szakpolitikai alapelvekből következik – amint majd később be is bizonyítom, – hanem abból, hogy ez a terület is a politikai nézetkülönbségek természetes harci terepe. Bár itt egy spirális fejlődést tapasztalhatunk. Ennek egyik eleme, hogy az ellenzék mindig ráigér a kormányra, ha a határon túli magyarságról van szó.[37] A másik pedig az, hogy a jobboldali kormányok konfliktusokkal  járó magyarságpolitikai kezdeményezéseit a baloldali kormányok kezelték látszólag  – a szimbólikus játszmákat tekintve – visszafelé, de a támogatásokat növelték, a kisebbségvédelmi kereteket megőrizték vagy szélesítették.

            b) Ha a státus/kedvezménytörvény vitát összehasonlítjuk egy gazdaságpolitikai vagy egy szociálpolitikai (pl. nyugdíjtörvény) vitával, vagy akár a magyarországi roma kérdés kezeléséről szóló vitákkal azt tapasztaljuk, hogy a tárgyalt problémánkat sokkal kevésbé helyezik el politológiai, szociológiai kontextusokban mint olyan kérdéseknél ahol kialakultak a szakmai fogalmi keretek („a dramaturgia”). Erre jó példa Kántor Zoltán több írása, ahol a MAÉRT kezdeményezte, koncepció alakítási folyamatot mutat be. De azt már nem vizsgálja, hogy mi történt az előkészítő üléseken, a MAÉRT szakbizottságokban, ki milyen különvélemények után mit fogadott el stb.[38] Egy politikai döntési folyamatot mint egy kinyilatkoztatást ír le. Rosszindulattal a Központi Bizottság-osdihoz hasonlíthatnám ezt a jelenséget. Pl. írt valaki arról, hogy hol is volt a törvény kidolgozásának agytösztje? A Külügyminisztérium Stratégiai Tervezési Főosztályán vagy a HTMH Elemző osztályán? Mi volt Lőrincz Csaba és Jakab András szerepe? Milyen volt az egyeztetések során a NKÖM, az OM és a KÜM viszonya? A kedvezménytörvény kapcsán a kormányzati anyagok mennyiségét nézve kiderül, hogy ez kevesebb és sokkal inkább propaganda-jellegű anyag, mint a magyarországi kisebbségi önkormányzati törvénnyel kapcsolatos iratanyag. Azt is tapasztaltam, hogy ezek döntően a Bauer Tamás interpellációira adott válaszokból álltak és azokra épülnek.[39] Ugyanígy a határon túli politikai elitekkel kapcsolatban a belső törésvonalak vagy a magánérdekeltségek oknyomozása, a magyarországi támogatások felhasználásának, hatékonyságának vizsgálata szinte ismeretlen, vagy ha születnek ilyenek, azonnal pártoskodó gellert is kapnak a szűk kisebbségpolitikai közegben. A nemzet ügyében csak akkor járhatunk el tárgyilagosan, ha legalább úgy kezeljük, mint a társadalom vagy a gazdaság részproblémáit.

            c) Már többször is utaltam a nyilvánosság előtt zajló pártpolitikai küzdelemre arról, hogy volt-e egyeztetés a törvény ügyében a szomszédos országokkal vagy sem. Technikai szinten, a törvény létrehozása és alkalmazása szempontjából az a véleményem, hogy ha a szomszédokkal való egyeztetéstől teszik függővé az ügyet, még ma sem lenne meg a törvény. De történeti értelemben számomra nem ez a kulcskérdés. Sokkal fontosabb az, hogy miként látjuk magunkat és miként néznek ránk a Kárpát–medencében? A kilencvenes években a szomszédos országok közvéleményében elkezdődött a „gőgös magyar” sztereotípiájának leépülése. A Magyarországra látogató szomszéd már nem csak a fogyasztási cikkek bőségét, hanem a vállalkozások sokaságát, a bővülő tisztes szolgáltatásokat, egy teljesítményekre építő társadalmat látott. Tapasztalataim szerint a magyarországi és romániai, szlovákiai egyetemisták között az a legnagyobb különbség, hogy az utóbbiak még mindig számítanak egy külső pontra életük alakulása szempontjából, míg a magyarországiak már tisztában vannak azzal, hogy karrierépítésük döntően teljesítményeiktől függ. Ezt a szomszédos országok társadalmára is érvényesnek tartom, beleértve az ott élő magyarokat is.

            A térséget nem a politika, a média vagy épp a (nemzeti) kultúra integrálja a leggyorsabban és a legmélyebben, hanem a fogyasztás. S ebben a budapesti szélesedő középrétegek mintáinak fontos szerepe van az egész térségre nézve. Ennek a dinamikus, modern, működő országnak a képét azonban zavarossá teszik a tájékozatlanság miatt még mindig kijátszható félelmi komplexusok. Ilyen volt a státustörvény körül kialakult vita is. Ezt a konfliktust lehetett volna másként kezelni, de nem lehetett megspórolni. Az igazi hibát ott követte/követi el a kormányzat, hogy az adott országok közvéleményét nem tájékoztatja saját álláspontja hátteréről. A magyar kormányzatoknak nincs tájékoztatási, kulturális programja a szomszédos országok vonatkozásában. Gesztusokról van szó: egy honlap, ahol az adott országból érdeklődő anyanyelvén szerezhet információkat Magyarországról. A szomszédos országok nyelvén kiadott tájékoztatók nem léteznek a határállomásokon, a turisztikai irodákban stb. Szinte szamizdatnak számítanak a szomszédos népek számára kiadott speciális magyar nyelvkönyvek, úti szótárak. A kulturális intézetekben, sajtó és kulturális attasék programszerűen nem menedzselnek fordítói programokat, aktuális írások közvetítését. Erre nem is állnak rendelkezésre külön források.  Megtesz-e Magyarország mindent azért, hogy reális kép alakulhasson ki róla a szomszédos országokban, hogy megértsék szándékait, hogy ne lehessen félremagyarázni a történéseket?

            d) A törvény előkészítése során a kormányzat a szakmai megalapozást elsősorban abban látta, hogy össze kell hasonlítani a magyar kezdeményezést más országok hasonló törvényeivel. Ebben aztán döntően ki is merült a dolog. Nem került sor egy szélesebb körű szakmai tematizálásra. Egyrészt a világjelenségnek tekintett diaszpóra–migráció diskurzusban, másrészt a már említett vesztfáliai–posztmodern állammodell vitatás Európai Uniós összefüggésrendszerben. Nem tartottak a kidolgozás során érdemi hazai és nemzetközi szakmai konferenciákat, ahol ha nem is módosítanak, de kidolgozhatták volna a válasz érvrendszert és Magyarországról lehetett volna ellenőrizni a vita menetét.[40] A hazai szakmai megbeszélésekre már csak a törvényszöveg kidolgozása után került sor, ahol vagy a KÜM és a HTMH alacsonyabb beosztású képviselői vettek részt, vagy olyan újabb szövegváltozatokra hivatkoztak, amelyeket a résztvevők nem ismertek.[41]A törvény körüli egyeztetéseket egy olyan kevés közigazgatási tapasztalattal, jogi–kodifikációs ismeretekkel pedig egyáltalán nem rendelkező csoport kezdte el, amelyből nem tudott kinőni egy olyan szakértő személyiség, aki a (párt)politikai aktuális ötleteknek a szakmai hatékonyságot megvédve ellent tudott volna állni.[42] (A kisebbségi önkormányzati törvény megalkotása során Bíró Gáspár töltött be nagyon fontos szakpolitikai szerepet. Ezt tölthette volna be a státustörvény esetében Lőrincz Csaba, de a jogi kodifikációs munka döntően a teljesen más területről érkezett Jakab András feladata volt.)

            A törvényszöveg hazai jogi elemzései (Majtényi Balázs és Tóth Judit) is azt bizonyítják, hogy minden döntő kérdésben a politikai és nem a szakmai logika volt a meghatározó.[43] Ez a szakmai előkészítés világossá tette, hogy a „nemzet ügye” társadalomilag adott helyzetekben gyökerezik, s épp emiatt ma Budapesten a mindenkori politikai akaratok függvénye.

            g) A törvény körüli vitákban egymás mellett és egymással szemben is sokszor használták  a kisebbségvédelem és a nemzetpolitika kifejezéseket. A következőkben e fogalmak használatának szemléleti következményeiről szólok.

A kisebbségvédelem kifejezés az első világháború után honosodott meg Magyarországon. Elsősorban a párizsi békerendszerhez kapcsolódó kisebbségvédelmi szerződések, illetve az ezek betartásának ellenőrzésére kijelölt intézményhez a Nemzetek Szövetségéhez benyújtott panaszok révén. A magyar kisebbségi jog szakértői egyrészt arra törekedtek, hogy ezen jogok előzményeit visszamenőleg is feltárják (s azon belül a Magyar Királyság és az Erdélyi Fejedelemség úttörő szerepét a vallásszabadság biztosítása terén). Valamint nyilvánvalóvá akarták tenni, hogy a szomszédos országok a békeszerződésekhez kapcsolódó kisebbségvédelmi klauzulákat nem tartották be. Majd a harmincas évektől a Nemzetek Szövetségének hatástalan kisebbségvédelmi mechanizmusait állították középpontba, az évtized második felében pedig már a békeszerződések lehetséges újratárgyalására készítették az érvanyagot.[44]

Az első és a második bécsi döntés után a kisebbségvédelem helyett a régi/új nem magyar népesség esetében nem kisebbségvédelemről, hanem inkább a nemzetiségpolitika kifejezést használják. Az első világháború utáni kisebbségvédelmi normák feledésbe merültek és alapvetően az 1868-as nemzetiségi törvény nyelvhasználati jogainak továbbfejlesztéséből indultak ki.[45]

A második világháborút követően a magyar diplomácia minimális tervei között szerepelt egy kisebbség(védelm)i kódex efogadtatása. De ez abban a légkörben amikor a német és a magyar kisebbséget kollektív bűnösnek tekintették a háborúért (mint ötödik hadoszlopokat) nem járhatott sikerrel.[46] Ezt követően, mivel a szocialista világrendszeren belül a kisebbségek ügyét belügyként kezelték, a kifejezés használata évtizedekre eltűnt. Majd a hetvenes évek második felétől a helsinki folyamat, az MSZMP Agitációs és Propaganda Bizottságának 1969-es, az MSZMP PB 1976-os állásfoglalása és az ENSZ fogalmi viták révén (Capotorti jelentés) újra megjelenik a kifejezés a tudományos életben.[47] Természetesen ennek hátterében a romániai és a szlovákiai magyar kisebbséget érintő intézményleépítési folyamatok, illetve az ottani magyar értelmiség magyarországi kapcsolatépítése és figyelemfelhívása, segítségkérése állt. A nyolcvanas évek első felétől kezdve egyre jobban önállósodó magyar külpolitika a nyugati gazdasági kapcsolatok mellett a kisebbségi/nemzetiségi problémákra szakosodott a nemzetközi fórumokon. 1986-tól pedig

nyíltan is vállalta ezt a feladatkört.[48]

            A kilencvenes évek első felében előbb az európai kisebbségvédelmi elvek, modellek átvételén, majd a kisebbségi autonómiák közép–európai kiépítésén volt a hangsúly. A Szlovákiával és a Romániával kötendő alapszerződés vitákban az előbbieken túl egyfajta védőhatalmi státusra is törekedett a magyar politika. Arról, hogy elérte-e Magyarország ezt a védőhatalmi pozíciót, megoszlanak a vélemények.[49]

            A státusztörvény ennél mélyebben avatkozik a határon túli magyarság viszonyaiba. Előkészítői társadalmi folyamatokat (asszimiláció, migráció, iskolázottsági szint csökkenése) akarnak fékezni illetve megváltoztatni. Ezt azonban pusztán a hagyományos módon értelmezett kisebbségvédelemmel (mint külső jogi, politikai szerkezetek és elvárások megfogalmazása) az eddigi tapasztalatok szerint, még abban az esetben sem lehet elérni, ha az állam pozitív diszkriminációt alkalmaz. Ez csak akkor működik, ha társadalompolitikai programként az adott kisebbségi társadalom belső fejlődési logikáját követő közösségi modernizációval jár együtt. Tehát a kisebbségvédelem jogi, érdekvédelmi, politikai oldala mellett a társadalomépítést is be kell építeni a fogalomba. Erre a kilencvenes években előbb a határon túli intézményépítésben, majd az évtized közepén a budapesti magyarságpolitikában is sor került, de ez mindig alárendelődött a meghatározó politikai logikáknak (az aktuális alkuk rendszerének).

            A nemzetpolitika kifejezést a XIX. század második felében a későbbi „nemzetiségpolitika” szó értelmében használták. Majd a XX. század tízes éveiben változik a jelentéstartalom és a vegyes nemzetiségű, illetve az elmaradott magyar lakta terülteken (Székelyföld) a magyar elem megerősítését szolgáló nyomásgyakorló csoportok ideológiájában a „saját faj” megerősítésére szolgáló  politika jelzésére használták. Az első világháború után a Tisza képviselte liberális (nemzetiség)politikát mintának és folytatandónak tekintő Jakabffy Elemér huszonegy éven át (1922–1942), Magyar Kisebbség címmel kéthetente megjelenő lapjának „nemzetpolitikai szemle” alcímet adta. Itt már a korabeli „nemzetkisebbség” fogalommal szemben – amely logikus lett volna a lap tartalmát illetően – a nemzetpolitika kifejezés a nemzeti egységre (az összmagyar vonatkozásra) utalt. Annál is inkább, mert az összes határon túli magyar kisebbségek lapja akart lenni, és ezt az idegen nyelvű mutációk még jobban képviselték.[50]

            E folyóirat szerzői között néhány olyan szerzőt is találunk (Asztalos Miklós, Nagy Iván) akik Budapesten tevékeny részesei és vezetői a magát „háborús nemzedéknek” nevező reformkonzervatív mozgalom egyik intézményének, az 1926-ban alapított Magyar Nemzetpolitikai Társaságnak. Programjukban a magyar közélet és társadalom teljes revíziója szerepel, és ennek megvalósítása érdekében a szaktudást és a pártpolitika fölött álló szerepüket hangsúlyozták.[51] A Gömbös–kormány nemzeti munkatervéről 1932-ben vitát szerveztek, ahol minden egyes alrendszerről kifejtették véleményüket felkért munkatársaik. A békeszerződés revíziójával kapcsolatban a propaganda modernizálását és társadalmasítását, valamint a trianoni sérelmeknek a nemzetközi jogi kereteken belüli orvoslására nemzetközi jogi és kisebbségi intézet létrehozását javasolták.[52] Druckner György jogi szakértő ebben a kérdésben a kormányprogramot elmarasztalta, mert nem tartotta elegendőnek, hogy Magyarország ne zárkózzék el a dunai államok együttműködésétől, hanem „mint ebből a helyzetből való egyetlen kivezető utat, tevőlegesen, minden hátsó gondolat félretevésével mozdítsa elő.”[53]Új, konkrétan a térségre koncentráló gazdaságpolitikát és a közvélemény felvilágosítását javasolta. Nagy Iván kisebbségi szakértő a nemzetiségi jogok terén a határon túli magyar iskolák és egyházak, egyesületek társadalmi úton történő fokozott támogatása mellett érvelt. A magyar vállalatoknak megrendeléseket és hitelnyújtást, a népipari és népművészeti termékeknek felvevőpiacot kért. Fontosnak tartotta a szomszédos országokkal folytatott idegenforgalom fellendítését is. A kisebbségi panaszjogok reformját és egy kisebbségi intézet felállítását is szorgalmazta. A magyarországi nemzetiségeknek az anyanyelvi elemi oktatást és a kulturális autonómia megvalósítását látta a legfontosabbaknak. Harmadrészt a revízió megvalósulta utáni Új–Hungáriában pedig a nemzetiségi autonómiák rendszerének kidolgozását tartotta kívánatosnak.[54] Ebben a szerveződésben a fogalom nem pusztán külpolitikai, hanem társadalompolitikai értelmet nyert. A külpolitikai kérdésnek tekinthető ügyben, mint a határon túli magyarok problémája is a társadalmi, gazdasági reformot tartották a megfelelő eszköznek.

            Közvetlenül a második világháború előtt a nemzetpolitika szó mögöttes tartalma már a németellenesség, a nemzeti érdekek fokozott védelmének jelentésével járt együtt. A Teleki híveit tömörítő illegális, nem túl jelentős Nemzetpolitikai Szolgálat tevékenysége is ezt jelezte.[55]

            A második világháború után az önálló magyar külpolitika megszűntével a fogalom használata is eltűnt. A nyolcvanas évek első felében a Moszkvából hazatért, a Brezsnyev-korszak végének pangását kiismerő és a szélesebb politikai mozgástérben gondolkodó Szűrös Mátyás körüli csoport 1981–1983-tól a nemzeti érdekek erőteljesebb megjelenítésére törekedett. Az ide tartozó Tabajdi Csaba a rendszerváltás előestéjén, 1988–89-ben kezdi el használni a nemzetreform kifejezést. Azonban a magyar rendszerváltás döntően alkotmányos, politológiai, közgazdasági közbeszédben zajlott és a nemzetihez kapcsolódó kifejezésrendszer (szimbólumhasználat, metaforikus fogalmazás) csak másodlagos volt. (Talán ezért is volt oly meglepő és „sokat” mondó később Antall József „lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke” megfogalmazása.)

            A nemzetpolitika kifejezés a magyarországi kisebbségi törvény körüli vitákban merült fel újra. Bíró Gáspár az identitáspolitika megnevezéseként használta. („Nézetünk szerint egy állam nemzetpolitikája akkor demokratikus és liberális – ez utóbbi fogalom hagyományos értelmében –, ha a nemzeti, etnikai vagy nyelvi identitás szabad megválasztásának elvéből indul ki.”[56] ) Bíró szerint „a magyar állam tevékenységét nemzetpolitika terén alapvetően  két tényező befolyásolja, illetve korlátozza: az egyik a törvények és az állami kompetenciák  területhez kötött hatályossága, a másik az emberi jogok és az állampolgári szabadságok tiszteletben tartása”.[57] A magyar (nemzeti) társadalom számára két kulcsfontosságú etnikai kérdést (a Magyarországon élő nemzeti és etnikai kisebbségek ügyét és a határon túli magyarság problémáját) egy alapelv képviseletéhez, az identitásválasztás szabadságát biztosító nemzeti pluralizmushoz kötötte.

            Három évvel később, 1995-ben, Duray Miklós már más értelemben, a magyarországi kormány és a Magyarországon kívül élő magyarság intézményes kapcsolatát megteremtő politika megnevezésére használta a kifejezést.[58]

             Újabb három év múlva Lőrincz Csaba, a FIDESZ kisebbségi szakértője hasonló, de szélesebb értelemben használta a fogalmat. A nemzeti érdek fogalmának megközelítéséhez vezeti be a nemzetpolitika fogalmát. „A magyar nemzetpolitika végső soron a magyar állam és a magyar nemzet határainak meg nem feleléséből fakadó problémákra keres megoldásokat. Célja a magyar állam és a magyar nemzet – esetleg eltérő – érdekeinek összehangolása és ezen együttes érdekek képviselése. A nemzetpolitika magában foglalja a) Magyarország és a határon túli magyarok viszonyának alakítását („magyar–magyar” kapcsolatok); b) a magyar állammal szomszédos államok többségi nemzeteivel fenntartott viszony alakítását azokban a kérdésekben, melyek az államaikban élő magyar kisebbségi közösségek helyzetével, sorsával, érdekeivel függnek össze; c) a nemzeti érdek – azaz a Magyar Köztársaság és a határon túli magyarok együttes érdekeinek – képviselését a külpolitikában, különösen Magyarország euroatlanti csatlakozási folyamata során. A nemzetpolitika fogalma tehát felfogásom szerint az az általános keret, melyben értelmezhetővé válik a nemzeti érdek anélkül, hogy utóbbi konkrét meghatározására a fogalmi szinten sor kerülne.”[59] Ez a szabatos definíció a státustörvény körüli kormányzati munka kiindulópontja. Itt a nemzeti érdek külpolitikai kontextusban jelenik meg. A nemzetpolitika a határon túli magyarok kérdését mint elsődlegesen jogi és politikai kérdést kezeli. De nem világos, hogy a magyarországi társadalmi alrendszerek gondja-baja, az itthoni társadalomépítés hova kerül. (Pl. a lakótelepek pauperizálódásának megakadályozása vajon nem nemzeti érdek?) Az ellenben egyértelmű, ha nincs is kimondva, hogy a szomszédsági kapcsolatok nem kisebbségi tárgyú kérdéseivel szemben a külmagyar problematika prioritást élvez. Végezetül ez a felfogás sem épít magára  a magát külön entitásként meghatározó kisebbségi magyar közegre. Jól tudjuk, hogy a két, nyolcvan éve jelen levő kulcskérdés, az adott országon belüli magyar társadalmi–politikai integráció és modernizáció mikéntje – egyénileg vagy kollektíve megy-e végbe, közösségi szinten asszimilációval és elszegényedéssel végződik-e – a politikai akaratokon túl ma már döntően attól függ, hogy milyen  az adott magyar közösség munkaerőpiaci pozíciója.

            Ezt azonban csak társadalompolitikai programokon keresztül lehetséges befolyásolni. Visszagondolva az előbbiekben hosszasan tárgyalt két kifejezés változó tartalmára: szükségszerűnek tartom ezek újrafogalmazását, mert ezekre jelenleg külső, külpolitikai vonatkozásaik miatt és a magukban hordozott politikai logikák túlsúlya miatt nem lehet önálló közösségek társadalomépítését alapozni.

            e) Az előbbi néhány mondat önkényes kijelentésnek is tulajdonítható ha nem fogadjuk el a munkaerőpiac és az önálló kisebbségi–nemzeti közösség szerveződésének fontosságát. A következőkben a törvényt kezdeményezők szempontjai szerint vetem fel a kérdést. Orbán Viktor a MAÉRT harmadik ülésén, (2001 március) a nemzetstratégia három kulcskérdéseként a demográfiai problémát (a magyarság asszimilációja és áttelepülése Magyarországra); az oktatás kérdését; és a hitélet és a kultúra támogatását jelölte meg. Majd külön szólt a gazdaságról s azon belül is a magyarországi munkaerőhiányról és az ezzel kapcsolatos dilemmáról is;[60] ha elfogadjuk, hogy az emberek nem hazafiságból élnek valahol, hanem mert ott tudják mobilitásukat, életpályájukat megvalósítani vagy mert nem tudnak eljönni; ha szembenézünk azzal, hogy egy közösséghez való kötődést alapvetően a közösség kollektív életének intenzivitása határozza meg;[61] Ha egy hosszabb folyamatban akarjuk elhelyezni, hogy mi is történik a határon túli magyarokkal, akkor történetileg az eddigi társadalomépítés hatékonyságát és lehetséges módjait kell megvizsgálni. Erre teszek kísérletet a további fejezetekben.

II. Miről is beszélünk?

  A következőkben a határon túli magyarsággal kapcsolatos fogalmainkat próbálom rendszerezni.

            1. A „magyar kérdés” a magyar nemzet és az államiság viszonya az európai politikában, a XIX. század közepétől változó tartalommal bír.

            A XIX. század második felében a magyar államiság Habsburg Birodalmon belüli működéseként, a monarchiára gyakorolt hatásaként jelent meg.

            A XX. század elején az addigi belügyi, nyelvpolitikai kérdésként kezelt  magyarországi nemzetiségi kérdés megoldatlansága került előtérbe, mikor a probléma már Bécs–Budapest–Bukarest/Belgrád bel– és külpolitikájának viszonylatában és a további szövetségesi összefüggésrendszerben értelmezhető. Ugyanekkor megjelent a vegyes nemzetiségű területeken és az elmaradott magyarlakta régiókban a „nemzeti állam” erőteljes beavatkozásának igénye.[62] 

            Trianon után a Németország háta mögötti közép–európai hatalmi ellensúlyt a francia gazdasági jelenlét mellett Magyarország hiányában (a kisebbségi kérdés rendezetlensége, illetve a revízió akarása miatt) nem lehetett kialakítani.

            1945 után a revízió nyomán a magyarok, a térség bűnös népeként, a határon túliak pedig Csehszlovákiában, Szovjetunióban, Jugoszláviában kollektív büntetésben részesültek.[63]

            Az 1990-es évtized elején a nyugati politika számára a térség stabilitásának fenyegetését hordozták az autonómiát követelő magyar kisebbségi pártok és az őket támogató magyarországi politika. Ez az évtized végére megváltozott. A magyar kisebbségi pártok mindenhol az euró–atlanti integráció legbiztosabb támogatóinak számítanak és főként (etnikai alapú) szavazótáboruk kiszámítható. Romániában és Szlovákiában a politikai stabilitás tényezői és a nemzetközi szervezetek előtt a magyar kisebbségi pártok kormányban való részvétele pozitív  jelzésértékkel bír.

            Magyarországról nézve ugyanezzel a kifejezéssel kapcsolatban három kérdéskört kell kiemelni. a) Az ország és a nemzet határainak egybe nem esése a kormánypolitikákban 1918 előtt az államnemzeti politikát, míg azt követően a kultúrnemzeti politikát helyezte előtérbe. De a Trianon utáni helyzet következtében a magyar közgondolkodáson belül két haza– fogalom működik. Míg a határon túli magyarok számára a haza a regionális közösség és ott létezik, ahol magyarul beszélnek, addig a magyarországiak hazafogalma döntő módon Magyarországra vonatkozik. A mindennapi magyar–magyar viszony konfliktusai mögött gyakran ezt az ellentmondást lehet felfedezni.

            b) A nemzeti és az állami érdekekhez való viszony terén a magyar külpolitika hármas prioritásait szokás megnevezni: integrációs-, szomszédsági-, és magyarságpolitika néven. A nagy kérdés, az, hogy milyen szerkezetben lehet ezek egymás melletti képviseletét megoldani.

            c) A saját közép–európai önértékelésünkhöz való viszony kérdésében a magyar értelmiség hallgat. Szakkörökön túl keveseket érdekel a térség. A viszonyítási pontokat ezen túl keresi, hisz napnyugati osztálytársaihoz akar felzárkózni. A magyar köztudatban azonban továbbra is ott él a kultúrfölény tudata. (Amelyet az 1918 előtti Magyarországtól örököltünk, majd a bethleni konszolidáció megerősítette a neonacionalizmussal, a kádári fogyasztási büszkeség feltámasztotta és a kilencvenes évek sikeres Magyarországa megerősítette.) A létező habituális, munkakultúrában megmutatkozó másságokat, civilizációs hagyományokat sokszor úgy éljük meg, mintha pusztán a magyarság volna a Közép–Európából eltűnt zsidóság és németség helyett a polgárosodás letéteményese. A társadalomstatisztikai mutatók azonban mást jeleznek.[64]

            2. Az előbbiekben többször beleütköztünk a trianoni problematikába. Témánk szempontjából ennek a békeszerződésnek három következményét kell kiemelni:

            a) A határon túli magyar közösségek létrejöttét, amelyek összlétszáma az 1910-es adatok szerint 3,5 millió fő volt, ma pedig kevesebb mint 2,5 millió fő. (A Kárpát–medence lakosságát 1910-ben 100-nak véve, ma 147,9 az összlakosság növekedési mutatója, Magyarországé 136, a határon túli magyaroké 77,1.[65]) Eben számomra nem a nemzetféltő szempont a lényeges, hanem egy társadalmi csoport identitásváltozása és demográfiai, migrációs megrázkódtatásainak eredménye.

            b) Az Osztrák–Magyar Monarchia mint egységes munkamegosztási rendszer is szétesett 1918-ban. Az új vámhatárokból és a saját nemzeti gazdaság- és államépítésből adódó importpótló iparosítási programok megnövelték a beruházási tőke-igényt, amely egyszerre erősítette meg az állam gazdasági befolyását és a külső kiszolgáltatottságot az egész térségben. A határok mentén, az alföld és a hegyek vásár-város zónájában létrejöttek Magyarország és az új államok elmaradott kisrégiói. 1989 után ez a munkamegosztási rendszer nem állt vissza. Az integrációs folyamatok inkább a (nyugat-európai) fogyasztási minták terjedésén keresztül működnek. Hajszálérszerűen az utóbbi tíz évben is sok minden összekapcsolódott elsősorban a helyi társadalmak szintjén, de a határok megőrizték elválasztó szerepüket. A fejlettebb magyarországi régiók elszívó (Észak–Dunántúl és a Csallóköz) és fejlesztő hatása (Nyíregyházi konzervipari beruházások és termeltetés Kárpátalján) egyaránt jelen van.

            c) Trianonnal egy kölcsönös félelmi viszony is kialakult Magyarország és szomszédai között. A túlérzékennyé tehető viszony alapja az, hogy ha a valamelyik határon túli magyar közösséget sérelem éri, akkor Magyarországon gondolhatják, úgy, hogy a nemzet egy részét érte sérelem. S ha ezért a magyar állam vagy a közvélemény tiltakozik, akkor a másik állam illetve az adott közvélemény élheti meg úgy, hogy beleszóltak az ügyeibe. Itt most nem  érdekes, hogy kinek is van igaza, hanem az a fontos, hogy ez a bármikor mediatizálható érzékenység létezik. Mindez szlovák vonatkozásban erősebben, román vonatkozásban gyengébben egyfajta magyar komplexust hoz magával. Minden Magyarországról irányukban  elhangzó kritika, véleményalkotás rendkívüli érdeklődést vált ki, szimbolikus, metaforikus tartalmakkal is bír. Ukrán vonatkozásban a nemzeti központ távolsága és az államépítés óriási gondjai között, a kárpátaljai lakosság Magyarország felé fordulása közepette ez a jelenség nem domináns. Jugoszlávia esetében pedig egyrészt felülről (a fogyasztói-titói Jugoszlávia megteremtette múltba vesző pozícióból) néznek Magyarországra, mint olyan szomszédra, amellyel a legkevesebb konfliktusuk van. Szlovéniában és Horvátországban valóságos reneszánszát éli Magyarország felfedezése. Ezt mutatják a magyar tanszékeken tanuló nem magyar diákok magas száma, a kulturális, tudományos kapcsolatkeresések is. Magyarország pedig a külmagyar ügyön túl döntően nem vesz  tudomást a történelmi komplexusokról és a szomszédos országok belső folyamatairól. Jó példa erre a tankönyv probléma. Míg a környező országok így vagy úgy állítják be a közös múltat, addig a magyarországi tankönyvek alig foglalkoznak ezzel a problémával.

            Ha Magyarország és szomszédai viszonyrendszerének problémakatalógusát szeretnénk – mint egy könyvtári tézauruszt – kiépíteni, akkor három egymással azonos fontosságú csomópont altételeit kellene kidolgozni: a szomszédságból adódó érdekellentétek; a kisebbségi kérdés kezelése; a történelmi komplexusok, önképek kérdése. Ha mindkét oldal hasonló módszerességgel elvégzi [66] ezt a számbavételt, akkor már van miről beszélni Trianon kölcsönös feldolgozása érdekében.

            3. A „magyar kérdés” fogalomváltozatainak és Trianon következményeinek felvetése után a határon túli magyarság mint fogalom értelmezési kereteit kell körüljárni.

            Maga a megnevezés sem egyértelmű. Beszélhetünk (határon túli) magyar nemzeti közösségről vagy (a kisebbségi) magyar társadalomról. Az előbbi kifejezés átpolitizáltabb, eleve jelzi a kötődést egy másik közösséghez és kijelöli szerveződését tekintve az etnikai/nemzeti prioritást is. Egyszerre lehet vele kifejezni az összmagyarsághoz való tartozást és a külön közösség jelleget. A magyar társadalom semlegesebb, adott helyzetre utaló, leíró kategória, és nem hordozza eleve magában az etnikai társadalom prioritását. Az előbbit előszeretettel inkább a politikai elitek és magyarországi tömegkommunikáció használja, míg az utóbbit a határon túli nyilvánosságon belül használják.[67]

            Hasonló módon a nem magyar többségi társadalomhoz való viszony esetében is megoszlanak az álláspontok és a használt kifejezések. Erre a viszonyra az együttélés vagy az egymás mellett élés kategóriáját szokás használni. Az utóbbi kifejezés a külön világok meglétét, az etnikai törésvonal prioritását hordozza magában az utóbbi kétszáz év vonatkozásában. Abból indul ki, hogy két külön közösség létezik egymás mellett. Az együttélés kifejezés ellenben épp arra alapoz, hogy a hétköznapok világában nem az etnikai törésvonal az elsődleges, a két külön entitás egybe kapcsolódik, együtt formálja lokális világaikat. Itt az alapkülönbség az együttlét mikéntje keveredve vagy két tudatosított közösségként.[68]

            Ezekben a kérdésekben nem pusztán a politikai, hanem a szakmai megközelítések, a történeti vagy a szociológiai látásmód a meghatározó. Az utóbbi évtizedben jó néhány szaktudomány kidolgozta a saját értelmezési rendszerét a határon túli magyar közösségekkel kapcsolatban. Történeti értelemben kényszerkisebbségről, kényszerközösségekről beszélhetünk, hiszen nem társadalomtörténeti folyamatok, hanem egy konkrét politikai döntés következtében jöttek létre.[69] Szociológiai értelemben a csonka/töredék/perem társadalom kifejezések érintik leginkább a lényeget. Ezzel is utalva a hiányos társadalmi és intézményi szerkezetre. Antropológiai értelemben a határon túli magyar szféra a helyi magyar életvilágok hálózatba szerveződő rendszereként értelmezhető.[70] A néprajztudomány a nemzeti kultúra regionális csoportjának tekinti a határon túli magyar népi kultúrát.[71] A nyelvészetben – forró szakmai viták nyomán – a magyar nyelv többközpontúsága  lassan bevetté vált és a határon túli magyarság mint alapvetően kétnyelvű társadalmi csoport jelenik meg.[72] A politikatudományban egyrészt a nacionalizmus tanulmányok keretében a nemzetről mint gyakorlati kategóriáról, a nemzeti lét intézményesült kulturális és politikai formáiról gondolkodnak, amelyben a kisebbségi politikai elitek tanulmányozásának és a tranzitológiai megközelítéseknek van nagy szerepük.[73] Másrészt bizonyos értelemben a kisebbségi jövőképeket magukévá téve a pilléresedés (Lijparth) egyik oszlopaként képzelhető el a megszerveződő kisebbségi társadalom, illetve annak alrendszerei.[74]

            Eddig a külső, szaktudományos megközelítésekről szóltam. Ha azonban nem egy–egy megközelítésmód részeként, hanem önmagából akarunk értelmezési keretet alkotni a határon túli magyar társadalmakról akkor külön – a belső szerkezetből kiinduló, leíró – keretet kell teremtenünk. A következő öt tételben erre teszek kísérletet.

            a) A hét különböző országban élő kárpát–medencei magyar kisebbségek típusuk szerint is csoportosíthatók. Ha az intézményesültségüket nézzük, beszélhetünk kulturális és politikai közösségekről. Az előbbibe az ausztriai, szlovéniai és a horvátországi magyarok tartoznak, akik alapvetően kulturális közösségként szervezték meg magukat és külön politikai szervezetekkel és jövőképekkel (autonómia–koncepciókkal) nem rendelkeznek. A jugoszláviai, ukrajnai, szlovákiai és a romániai magyarság nemcsak a saját érdekvédelmi szervezetük, autonómia–koncepcióik miatt tekinthetők külön politikai közösségeknek, hanem mert kimaradtak az új államok alkotmányozási folyamataiból. (Mivel a térségben Szlovénia és Magyarország kivételével az etnikai kisebbségeket nem tekintik államalkotó elemnek.)

             Ha ezeknek a közösségeknek a működését nézzük meg, akkor három altípust állíthatunk fel. Az ausztriai, szlovéniai és a horvátországi  magyar közösségek működése ma már a diaszpóra–kutatás fogalomrendszerében értelmezhető. Olyan kis létszámú, elöregedett, falusias, nagy arányban vegyes házasságokban, a településeken belül is kisebbségben élő szórványokról van szó, amelyek egyre kevésbé tudják magukat reprodukálni. Az ausztriai magyarság burgenlandi és 1956-os csoportjai elöregedtek. Lényegében a „magyar élet” a más határon túli területekről (Erdélyből és a Vajdaságból) Ausztriába kivándorolt fiatalabb nemzedékekhez kötődik. Ezt keresztezi az a Magyarországhoz közelebb élő, középosztálybeli, nyugati magyar életstratégia, amely Magyarországon vásárol lakást és szabadságát vagy akár a hétvégéket itt tölti, ide küldheti gyerekeit, itt élheti nyugdíjas éveit stb. (Ez összeolvad a Magyarországról közel százezres nagyságrendben Nyugat–Európában dolgozó magyarországiak kettős életformájával.) Szlovénia esetében a fejlett kisebbségvédelmi intézményrendszernek köszönhetően a nyelvi, nemzetiségi apadás ellenére azt lehet látni, hogy a felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya jelentősen megnőtt, ami arra példa, hogy lehet tudatosan közösségeket építeni.[75]

            Az utóbbi tíz év változásainak köszönhetően az ukrajnai és a vajdasági magyarság középrétegeit, értelmiségét érintette elsősorban a magyarországi migráció.  1918 előtt sem rendelkezett erős városi középrétegekkel és nagy számú értelmiséggel a két régió magyarsága sem. 1989 után sem alakult ki a középréteg, értelmiség termelésének az intézményes háttere. Ez a folyamatosan egyre nagyobb gondot jelentő hiány azzal jár, hogy ezekben a régiókban lokális, falusi közösségekben, ritkuló értelmiségi háttérrel éli a maga életét a magyarság. (A csehszlovák–magyar lakosságcsere után a magyarországi szlovákság vesztette el az értelmiségi és középrétegét, ez vezetett az iskolarendszerük megszüntetése mellett rohamos asszimilációjukhoz. Ugyanez a folyamat már lejátszódott Vajdaság más nemzetiségeinél is, skanzenizálódtak.) Ezek a lokális közösségek egyre jobban homogenizálódnak, a konvertálható tudással rendelkezők elhagyják, a falusi agrár közösségek(ként)maradnak meg. Kárpátalja esetében enyhíti a helyzetet Magyarország felértékelődése a régióban, így az asszimilációs folyamat sem erős. A Vajdaságban a szerb menekültek betelepülése miatt a magyarság településszerkezeti pozíciói is megromlottak. E két közösség az, amely önmaga újratermelése és újraszervezése, valamint a modernizáció szempontjából a legsúlyosabb helyzetben van.[76] De a magyar kisebbségtörténetben nem példa nélküli a magyar középrétegek újratermelése.[77] Ez azonban átfogó társadalompolitikai programokat igényel.

            Csak Románia és Szlovákia esetében beszélhetünk rétegzett és kiépült intézményrendszerrel bíró kisebbségi társadalmakról. De e kettő között is lényeges különbség van egyrészt a nemzedéki utánpótlás tekintetében. (Azokon az egyetemi szakokon, ahol Pozsonyban 2–4 diák tanul, Kolozsváron évente tucatszámra végeznek anyanyelvükön magyar diákok.) Másrészt a társadalmi integráltság terén. A szlovákiai magyarság gazdaságilag, kulturálisan jóval integráltabb Szlovákia társadalmába, mint a romániai magyarok.

            b) A határon túli magyar közösségek létrejöttüket tekintve olyan kényszerközösségek, amelyek nyolcvan év alatt vállalt, akarati közösségekké váltak. Ebben a folyamatban állandóan újraépített intézményességükben egyszerre kellett válaszolniuk a nemzetállami kihívásokra (amelyek Budapestről vagy saját országuk kormányzataitól érkeztek) és saját társadalmuk modernizációs folyamataira. A kisebbségi társadalom kulcskérdése, hogy tagjainak politikai integrációja és modernizációja a saját közösségi intézményein keresztül megy-e végbe, vagy azok erre nem képesek és azokon kívül egyénileg kerül erre sor. Nyolcvan év alatt ezek a közösségek egymástól és Budapesttől is szétfejlődtek, ahogy újra és újra megteremtették a válaszokat kidolgozó és azokat képviselő intézményességüket. Ez annál hatékonyabban tudott működni, minél jobban alkalmazkodott az adott magyar kisebbség adott országon belüli problémáihoz. Ebben a működésben nem az egység a kulcskérdés, hanem a stabilitás. Nevezetesen, hogy meg tudták-e teremteni a kisebbségi társadalmon belül a demokratikus akaratképződés csatornáit és a nemzedéki elitek megfelelő szocializációját.[78]

            c) Az utóbbi évtizedben a határon túli magyarságot saját elitje, a magyarországi tömegkommunikáció használata, és saját államuk magyarságpolitikája tovább „nemzetiesítette”. Ebben a folyamatban igen ritkán esett szó, a többségi társadalomhoz való viszony, a romániaiság, szlovákiaiság stb. újragondolásáról. Arról, hogy ezek az emberek kulturálisan nem az adott ország többségi kultúrájához tartoznak, de gondolkodásmódjukat mégis alapvetően meghatározza az adott ország magyarságpolitikája, jogrendszere, politikai szocializáció, a mindennapi élet keretei. Ugyanide tartozik a Magyarországhoz fűződő személyes viszony, élmények, minták, tapasztalatok rendszere. Mindebben a kisebbségi egyén és mikro–életvilágaik külön pozíciót alakít ki. Kérdés az, hogy azt mennyiben tudják közösségi szinten elismertetni és intézményesíteni.

            d) A magyar kisebbségek közösségei (mint általában a közösségek) konstruáltak. Csakhogy itt ezt nagyon nehéz határolni, hiszen ki dönti el, hogy mi tartozik a nyelvhasználaton kívül a nemzeti kultúrához? (Lehet, hogy egy aerobic kör Temesváron, ha tagjai magyarok, már magyar közösségi intézménynek minősül, de ugyanez valószínűleg fel sem merül Székelyudvarhelyen. Vagy a nagyváradi magyarul igét hirdető Jehova Tanúi közösség része-e a romániai magyar kisebbségi intézményrendszernek?) Mindenki más és más szögből látja és láttatja ezt a közösséget. Lényegében a magyar nyelvhasználat és a közösséghez való tartozás vállalása az a keret, amelyben körül lehet a közösséget határolni. A lehatároláson túl a konstruáltság másik vonatkozása a kulturális szimbolikus burkot (toposzok, történetek, érvek, az etnikai immunitás készletei) termelő elitek meghatározó szerepe.[79] A harmadik nagyon fontos jellemzője ennek a sajátos meghatározottságnak, hogy a közösség a normatagadókkal nem tud mit kezdeni, nem rendelkezik a szankcionáláshoz szükséges eszközökkel.

            Az utóbbi tíz év intézményesítése során ez a kisebbségi szféra azonban nem pusztán virtuális szerkezetként működik, hanem különböző alrendszerekben. Ezek a következők: a politikai érdekvédelmi szervezetek, pártok; az önkormányzati pozíciók; a civil társadalmi szféra; az önálló kisebbségi nyilvánosság; a kulturális, szakértői tudástermelő intézmények; az egyházi intézményrendszer.[80] Ennek a hat alrendszernek a viszonya, pontosabban az ezeket vezető elitek érdekviszonyai határozzák meg a közösségek már többször említett válaszadó és integrációs, modernizációs képességét. A többségi társadalmakhoz képest itt hiányoznak az állami intézmények, a politikai választások szelekciója, az áttekinthető alkotmányos jogi viszonyrendszer. Itt más technikákat kell megteremteni. Ennek a tanulási folyamatnak még az elején tartanak az adott elitek. Ma ezeket a szerkezeteket a forráselosztó pártpolitikusok túlsúlya határozza meg.

            e) A határon túli magyar társadalmak rétegzett közösségek. Ennek négy szintjét különítem el. Az egyik az adottságok és készségek szintje (településszerkezeti, demográfiai, gazdasági, kulturális) viszonyok. A második a regionális (országonkénti, régiónkénti, falu /város) különbségek. A harmadik a foglalkozási szerkezet kérdése. Mindez az adott társadalmon belüli pozíciót és a kisebbségi magyar társadalmon belüli szerkezeti átalakulás szempontjából is fontos. E két megközelítésből lehet képet kapni arról, hogy az adott magyar közösség milyen munkaerőpiaci pozíciókkal és potenciállal rendelkezik. A negyedik döntő kérdés az intézményesítettség egy–egy helyi társadalmon belül. Az intézmények elengedhetetlen meglétén túl azok közösségi hatékonysága a fontos. Pontosabban az a sajátosság, hogy kiválasztási és ellenőrzési gyakorlat hiányában a kisebbségi világban egy–egy közösség sorsa attól függ, hogy milyen erős szerkezetek működnek azon belül. A közösségi élet intenzivitása, modernizálása a legtöbb esetben nem általában a (nemzeti) intézmény függvénye, hanem egy mintaadó tanár, lelkész, gazdálkodó, vállalkozó, család stb. teljesítményétől függ. Ezeket nevezhetjük erős szerkezeteknek, amelyek egy–egy helyi közösség, témakör ügyeit vállalják fel.[81] Ez azonban csak akkor tud visszahatni az egész rétegzettségre, ha a már említett intézményesített társadalmi alrendszerek ezeket képesek integrálni.[82]

            Ebben a fogalmi tisztázást elkezdő gondolatmenetben az a legfontosabb, hogy a nemzeti kultúra szervezte közösségek csak az adott társadalmi összefüggésrendszeren belül értelmezhetők, és bár a külső politikai befolyások a kisebbségi közösségek genezisétől kezdve meghatározóak, de legalább ennyire döntő a sajátosságok és belső válaszadási/változtatási készségek szerepe is.

III. A budapesti kormányzatok magyarságpolitikája (1918–1989)

            A budapesti kormányzatok magyarságpolitikáját az első világháború végétől napjainkig hat korszakra osztottam fel. 1. A revíziós jövőkép meghatározta időszak a két világháború között 1918–1938/40/41; 2. A második világháború alatti többségi nemzetiségpolitika 1938/40/41–1944; 3. Az eszköztelenség kora 1944–1948; 4. Az internacionalista automatizmus kora 1948–1966/68; 5. A kettős kötődés és a kisebbségek híd szerepének kialakítása 1968–1978/86; 6. A probléma kezelésének magyarországi intézményesítése 1978–1989/92; 7. A határon túli magyar intézményrendszer kiépülése 1989–1996; 8. A magyar–magyar viszony politikai intézményesítése és a kulturális nemzeti intézményrendszer integrálása.

            A probléma tárgyalása külön monográfiákat igényelne. Alapkutatások hiányában ezek nem állnak rendelkezésünkre. A korszakolást is lehet vitatni, itt most a magyarságpolitika belső töréspontjai szerint próbáltam elkülöníteni az időszakokat és stratégiákat. Ebben a fejezetben az 1989 előtti korszakokat tekintem át, hogy magunk előtt lássuk az utóbbi nyolcvan év magyar kormányzati elképzeléseit a határon túli magyar ügyekben. Ennek ismeretében értékelhetjük újabb szempontok bekapcsolásával azt ami ebben a kérdésben 1989 után történt és azt, ami a státustörvényhez elvezetett.

            1. A két világháború közti budapesti magyarságpolitikát a revízió akarása, a revíziós jövőkép határozta meg. Ennek a kívülről egységesnek és egyértelműnek tűnő álláspontnak azonban különböző belső dimenzió léteztek. A konkrét revíziós célokat mindvégig lebegtették. Egyedül a harmincas években dolgozott ki határozott elképzelést a Gömbös–kormányzat, de azt nem propagálták.[83]A különböző verziók közül leghangosabban – társadalmi szervezeteken keresztül – a  történelmi Magyarország visszaállítását képviselték. Szakmailag leginkább a magyarlakta területek visszacsatolását, a székelyföldi problémát egy Kolozsvárt és a Szilágyságot magába foglaló korridorral megoldva képzelték el. A vegyes illetve azon területeken, ahol az adott állam többségi etnikuma kisebbségben élt, népszavazást javasoltak volna a hovatartozásról.[84] Stratégiailag a korabeli magyarságpolitikát Jancsó Benedek felfogása határozta meg, amely szerint csak területi integritásunkat vesztettük el, de a kulturális integritás megmaradt, és ezt fönn is kell tartani a demográfiai, gazdasági, kulturális pozíciókkal együtt, hogy az eljövendő új béketárgyalásokon hivatkozási alapul fel lehessen használni.[85] Ennek köszönhető, hogy a két világháború közti magyarországi támogatáspolitika oly nagy  hangsúlyt fektetett a felekezeti oktatásügyre és a kisebbségi nyilvánosság (sajtó) fenntartására.[86] Politikai síkon az impériumváltás időszakában (1918–20/22) a politikai  passzivitást javasolták Budapestről. Majd amikor véglegessé vált, hogy hosszú időre el kell fogadni a nemzetközi viszonyok átalakulását és Magyarország konszolidációja került előtérbe a magyarságpolitikában is az adott országok politikai életébe való önálló pártpolitikán keresztüli integrálódást támogatták Budapestről. A magyar politikai élet egységének megszervezésén túl  a magyarok lakta régiók más etnikumaival  (szlovákok, ruszinok, horvátok, sokácok, bunyevácok, németek) vagy a helyi többségi etnikummal (erdélyi románság) a nemzetállami központokkal szemben próbáltak  lokális többséget és a centralizáló behatolás ellen ideológiákat kidolgozni (a transzszilvanizmus bátorítása, a szlovenszkóiság és az őslakó ideológia Felvidéken és Kárpátalján). A húszas évek végére kiderült, hogy ez nem járható, Magyarország nem tud politikailag és gazdaságilag olyan forrásokat biztosítani, amely – a nem magyar regionális csoportoknak – elegendő volna a prágai, belgrádi, bukaresti központokkal való szembefordulásra. (Ráadásul a nem magyar regionális pártok egy része kormányra került, illetve a kisebbségi magyar pártok paktumpolitikára törekedtek a mindenkori kormányzatokkal.) Így a húszas évek végétől mindenhol védekező pozícióba szorultak a magyar pártok és budapesti támogatással a Népszövetségi panaszeljárásokkal hívták fel magukra nemzetközileg is a figyelmet. Ebben az időszakban, amely a térségben a nemzeti összezárkózások időszakának tekinthető, a budapesti kormánypolitika is a határon túli magyar társadalmak belső szervezése illetve egységesítése felé fordult.[87]A harmincas évek második felében pedig a kisantant tárgyalások és az egyes szomszédok (Jugoszlávia, Románia) által a kisebbségi kérdésben elindított külön tárgyalások ellenére már a revízió előkészítése állt a középpontban.[88]

            2. A második világháború alatt a megnövekedett ország új nagy nemzetiségi csoportjai miatt magyarságpolitika helyett inkább a többségi helyzetből adódód nemzetiségpolitikáról beszélhetünk. Az addigi magyar álláspont, miszerint a kisebbségi kérdés kezelése a nemzeti autonómiák megteremtésén keresztül valósítható meg, lekerült a napirendről, és alapvetően az 1868-as nemzetiségi törvény továbbfejlesztésére helyezték a hangsúlyt.[89] Tehát nyelvpolitikai kérdésnek tekintették a nemzetiségi kérdést. Ennek a legmerészebb vállalkozása a Teleki Pál javasolta kárpátaljai önkormányzat megvalósítása lehetett volna. Először Teleki szakított  az egyedüli (magyar) államnyelv alapelvvel, bevezetve Kárpátalján még egy hivatalos nyelvet, a kárpátukránt.[90] Ugyanígy szakított az állami szuverenitás sérthetetlenségének elvével, amikor a parlament elé terjesztette a „Kárpátaljai Vajdaságról és annak önkormányzatáról” szóló törvényjavaslatát.[91] Erre azonban a katonai körök és a politikai közvélemény elutasítása miatt nem kerülhetett sor. Mindezekkel párhuzamosan Szlovákia és Románia tekintetében a visszacsatolást követően hónapokon belül megindult a reciprocitás politikája. (Amilyen sérelem éri a magyarországi adott nemzetiséget, olyan „megszorításban” részesül a viszonosság elve alapján az adott ország magyar kisebbsége és viszont.) Ez Románia esetében a menekültkérdésben, a kiutasításokban Szlovákia esetében pedig a kisebbségi intézmények engedélyeztetésében, működtetésében jelentkezett. [92]

            A visszacsatolt területek revitalizálásáról az infrastrukturális, illetve a kárpátaljai nyomorenyhítő akciókon túl keveset tudunk. Ebből a szempontból a legfontosabb terep a Székelyföld volt, hiszen a szlovákiai Csallóköz – általánosítva – a magyarországinál fejlettebb gazdálkodási kultúrát alakított ki a Csehszlovák köztársaságban, ahol az ország éléskamrájának számított. A székelyföldi régióba nem pusztán infrastruktúrát vittek (elsősorban gépeket, hisz a régió gépesítettsége az első világháború után megrekedt), hanem mai szóval élve tudásbevitelre törekedtek. Oktatási és falusi mezőgazdasági képzési programok indultak óriási számban. Mindez annak köszönhető, hogy Magyarországon (a Láthatár c. folyóirat köre és a különböző reform körökben) és Erdélyben (a Hitel c. folyóirat köre és a teológiák, egyházi ifjúsági mozgalmak falumunkásai, majd 1940 után a kolozsvári egyetemen Kovrig Béla és Csizmadia Andor szociálpolitikai tevékenysége) kialakultak olyan szakmai csoportok, amelyek ezeknek a programoknak a végrehajtását is befolyásolhatták.[93]

            3. Az eszköztelenség kora. A második világháborút lezáró béketárgyalásokon Magyarország nem rendelkezett politikai szövetségesekkel ahhoz, hogy a határon túli magyarság érdekében jogi védelmet eszközöljön ki. A csehszlovákiai lakosságcsere leállítása (és a hasonló jugoszláviai tervek lekerülése a napirendről) is döntően azzal függött össze, hogy ezek megvalósítása már fenyegette a magyar politikai rendszer stabilitását is.[94] A korabeli politikai elit tisztában volt a kérdés súlyával, de nem tudott a kérdésben sem a nemzetközi, sem a kétoldalú viszonylatokban fellépni. Ráadásul két országban, Romániában és Jugoszláviában úgy tűnt, hogy a magyar kisebbségek politikai–társadalmi önszerveződése biztosított (Magyar Népi Szövetség, Vajdasági Magyar Kultúrszövetség), és a kisantant politikához képest teljesen új korszak kezdődött a kétoldalú kapcsolatok terén. Már az 1948–as magyarországi belpolitikai fordulat előtt a nyilvánosságból eltűntek a határon túli magyarsággal kapcsolatos témák. A probléma a politika szférájából eltűnt. Csak a családi kapcsolatok, a szóbeli érintkezés és emlékezés szintjén jelenhetett meg.

            4. Az automatizmus kora. Az ötvenes évektől kezdődően a határon túli magyarok ügyével kapcsolatos politikai álláspontot két alapelv határozta meg. Egyrészt a nemzetiségi kérdés minden egyes szocialista ország belügyének számított az internacionalizmus jegyében. Másrészt a hivatalosan megfogalmazások szerint marxizmus–leninizmus győzelmével a nemzeti konfliktusok is rendeződnek, hisz azokat a burzsoázia és a feudális uralkodó rétegek osztályelnyomása hozta létre. Ha ezeket megszüntetjük, maga a kérdés is rendeződik. A nemzeti dimenzió helyett az osztályharc kapott kizárólagos prioritást. Ezeken túl a legfőbb tényező az volt, hogy ebben az időszakban nem beszélhetünk önálló magyar külpolitikáról. Ezzel le is zárhatnám ezt a blokkot, ha nem ismernénk egyre mélyebben, a kutathatóvá váló külügyi iratanyagokat.[95] Ezekből az derül ki, hogy a szomszédos országok magyarok lakta területeiről folyamatosan részletes információkkal rendelkezett a külügyi apparátus és a pártvezetés. Ennek az érdeklődésnek az egyik magyarázata az, hogy a legfelsőbb pártvezetésben jó néhány a határokon túlról származó politikust találhatunk (pl. Rákosi Mátyás, Rajk László, Maléter Pál, Szirmai István). Másrészt a szomszédos országokban olyan két világháború közti magyar kommunisták kerültek pozíciókba, akiknek a harmincas évektől komoly budapesti baloldali kapcsolataik voltak, illetve a visszacsatolások után a magyar szociáldemokrata illetve kommunista mozgalom tagjaiként tevékenykedtek. Ezek a kapcsolatok 1955–1956-ban egyre több kritikus elemet is közvetítettek, de alapvetően a lenini nemzetiségpolitika alapelvein belül gondolkodtak. Ezen elvek számonkérést illetve megvalósítását tartották a kérdés kezelésére legmegfelelőbbnek. 1956–1958 között a kádári vezetés elsősorban Románia felé tett egy sor gesztust, amelyekkel megerősítette azt, hogy a romániai magyarok helyzete Románia belügye.

            5. A probléma újrafelfedezésére[96] az 1960-as évek második felében, 1964-től került sor. Ez több dolognak volt köszönhető. Először: a KGST integráció kapcsán egyre inkább felszínre kerültek a gazdasági fejlettségből és a szomszédságból adódó érdekellentétek, és ezek a pártkapcsolatokban is megjelentek. Itt elsősorban Romániával szemben erősödtek meg az érdekellentétek Ceauşescu 1964 áprilisi beszéde után. Másodszor: a közép–európai szocialista országokban a kommunista pártokon belüli generációs váltás magával hozta a nemzeti érdekek erőteljesebb megjelenítését és az ezzel járó retorikát, nemzetiszimbólum használatot is. Harmadszor: a határon túli magyar elitek körében is lezajlott egy generációs váltás, és ennek kapcsán mindenhol önálló magyar intézményi törekvések jelentek meg. Ezekkel óhatatlanul a magyar kormányzatnak is kellett valamit kezdenie. Ez azért is fontos volt a pártvezetés számára, mert a magyarországi  kulturális elittel szintén a hatvanas évek második felében kezdődött el a kiegyezés. Negyedszer: amikor az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézete 1968-ban feladatul kapta a magyarországi nemzetiségek problémáinak feltárását illetve a szomszédos országokon belüli folyamatok sajtófigyelését, robbanásszerűen jött elő a határon túli problematika, hisz jórészt magyar nyelvű napilapokon keresztül lehetett bepillantást kapni a környező országok (hivatalos) politikai életébe.[97] A szomszédos országok egyetemi magyar tanszékei és kiadói szerkesztőségeiben kialakult értelmiségi csoportok fellépése és magyarországi kapcsolatkeresése, valamint az akadémiai Magyar irodalom története (a „spenót”) és a Magyarország története („a tíz kötetes, húsz kötet”) vállalkozás ideológiai nehézségei (mi legyen a határon túli, vagy oda került, magyar irodalmi/történelmi hagyományokkal?) miatt tisztázni kellett a hivatalos viszonyrendszert. Ennek hátterében ott volt a Molnár Erik vita az magyar történelem függetlenségi hagyományairól (1962–1964), majd optimizmus–pesszimizmus, realizmus–romantika vita (1965–1966). Mindez az MSZMP IX. kongresszusán (1966 decemberében) is téma volt. Az előbb említett vitákban igazolva látták történettudomány pozitív helyzetéről szóló pártértékelést. A viták 1967–68-ban is folytatódtak, de már nem pusztán a tudományos fórumokon, hanem a publicisztikában és itt a hazafiság és nacionalizmus téma már a nemzeti önismeret és a nemzeti öntudat egymáshoz való viszonyában jelentkezett. A probléma ideológiai–politikai vizsgálatára az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottsága vállalkozott 1968-ban, amikor a külföldi magyar irodalmi élettel fenntartott kapcsolatokat tárgyalta meg.[98] Megállapították, hogy „ez a kultúra hagyományai, nyelve révén egyben része a magyar kultúra egészének is. Éppen ezért az eddiginél több gonddal ápoljuk kapcsolatainkat a szomszédos szocialista országokban élő magyarok kultúrájával, érezzünk e kultúrák fejlődésért mi is felelősséget”.[99] A Művelődésügyi Minisztériumot az MSZMP a kulturális export és az egyéb támogatások bővítésére a Társadalomtudományi Intézetet és a Külügyminisztériumot pedig arra kérte, hogy a „kulturális vonatkozásokon túlmenően vizsgálja meg a határokon túl élő magyar nemzetiségek sorosának támogatásával kapcsolatos problémákat, ezek általános elvi és gyakorlati politikai összefüggéseit.”[100]A következő évben ugyanez a testület a szomszédos országok magyar anyanyelvű lakosságának kulturális helyzetéről és az ezzel kapcsolatos feladatokról tárgyalt.[101] A 38 oldalas (akkor terjedelmesnek számító) előterjesztést a Politikai Bizottságnak is továbbküldték. Ebben már a rádió és televízió vételi lehetőségeinek határon túli bővítését, a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat funkciójának kibővítését kérik. A viszonyokat Jugoszláviában értékelik a legjobbnak, Csehszlovákia és a Szovjetunió felé bővülőnek, Románia tekintetében merevnek és elzárkózónak tekintik. Legfontosabbnak az országos fejlődéssel azonos ütemű iskoláztatás megteremtését tartották. A támogatás eszközét a tanárképzésben, továbbképzésben és a kulturális fogyasztás magyarországi támogatással történő kielégítésében látták.  Hivatalosan a kettős kötődés ideológiáját hirdették meg: a nemzetiségek (a magyarországiak és a határon túl élő magyarok) egyszerre kötődnek kulturálisan saját nemzeti kultúrájukhoz és állampolgárságuk révén az adott országéhoz. (De mindkét kultúrában a szocialista értékek ápolását szorgalmazták.)[102] Így ezek a nemzetiségek egyben hidat is képeznek a két nemzet között, legyőzve a történelmi előítéleteket. Ezzel a nemzetiségi kérdés belügyként való kezelésében sem állt be változás, de a nyilvánosság kizárásával folytatott pártközi és külügyi megbeszéléseknek folyamatosan egye inkább a határon túli magyar kulturális, oktatási intézmények problémái kerültek a középpontjába. A hetvenes évektől – a homogenizációs politikák megerősödéséből adódó intézményi visszalépés miatt – ezekben a kérdésekben voltak a legkomolyabb konfliktusok. (Ilyen volt például a könyvkiadás ügye. Magyar–román relációban Magyarország annyi könyvet vihetett be Romániába, mint amennyit onnan megvásárolt. Tehát a Kriterion nagy példányszámban adott ki magyar klasszikusokat a magyarországi piacra. Csakhogy ezt papírkiutalásokkal, tervszámokkal bármikor korlátozni lehetett…)[103] 

            6. A probléma újra felmerülésétől nehéz elkülöníteni az intézményesülés folyamatát. Ennek az egyik megragadható szintje a tudományos kutatások intézményesítése. 1968-ban a Hazafias Népfront kért átfogó jelentést a határon túli magyarság kulturális helyzetéről, 1972–73-ban az MSZMP KB rendelt meg egy több ezer oldalas összeállítást a Magyarország és a szomszédai közti kulturális kapcsolatokról. A nemzetiségtörténeti kutatások koordinálására 1974-ben az MTA keretein belül külön bizottságot hoztak létre. Négy év múlva a Gorkij Könyvtárban a magyarországi nemzetiségekre vonatkozó adatgyűjtés mellett megindult a nemzetközi és a határon túli magyarokra vonatkozó szakirodalom hivatalos gyűjtése, feldolgozása. 1981–82-ben a Magyar Írószövetségben hoznak létre a határon túli tudományosság helyzetét vizsgáló programot, majd értelmiségi beadványok nyomán létrehozták 1985-ben a Magyarságkutató Intézetet a határon túli magyarság kutatására. A következő évben pedig külön pályázható programot indított az MTA.[104]

            A pártpolitikában az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztálya 1973-ban újra összefoglalta az 1969-es határozat óta történteke,t és új, részletesebb a határon túli magyar intézményesítést segítő határozatokat hozott.[105] 1976-ban a Politikai Bizottság is foglalkozott a kérdéssel.[106] A nyilvánosságra nem hozott, 1977-ben véglegesített határozat-előterjesztés abból indul ki, hogy bár a nemzetiségi kérdés minden egyes ország belügye, de a marxizmus-leninizmus nemzetiségpolitikai normáitól való eltérést lehet a szomszédos országok pártvezetésének jelezni. Ezt követően markáns és lényegretörő helyzetértékelést ad a dokumentum és végezetül a magyar-magyar kapcsolatok bővítését, a magyarországi nemzetiségekkel példamutató törődést és a nemzetközi csatornákon a problémák felvetését szorgalmazta. Legrosszabbnak a romániai helyzetet értékeli, majd ezt a csehszlovákiai viszonyok rosszabbodása követte. Az állásfoglalás elismeri, hogy a probléma belügy, de „nálunk külpolitikai kérdés is”.[107] A KB szintjén a „szomszédos szocialista országokban élő magyarságot érintő politika” irányításával a KB külügyi titkárát bízták meg. Az állami koordinációra a Külügyminisztériumot kérték fel, a Pénzügyminisztériumot pedig utasították, hogy a Külügyminisztérium, a Kulturális és Oktatási Minisztérium, a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatala az Magyar Tudományos Akadémi és az Magyar Rádió és Televízió költségvetésében biztosítsa a szükséges anyagi fedezetet.[108] Ettől kezdve különböző fórumokon egyre többször került sor utalásra a szomszédos országokban élő magyarságról. Ezeken belül a jugoszláviai helyzet számított mintaadónak, de még nyílt bírálatok Románia vagy Csehszlovákia vonatkozásában évekig nem került sor.

            A hetvenes évek elejétől a nyolcvanas évek végéig változó intenzitással, de három csoport nyomásgyakorló és tudatformáló szerepére kell külön kitérni. A népi írók csoportja már a hatvanas évek elejétől nemcsak figyelemmel kísérte a határon túli magyarok sorsának alakulását, hanem kapcsolatokat is épített odaát, és Magyarországon is segített a téma feltárásában, sőt politikai tiltakozást is folytatott ebben az ügyben (1962:Püski-per). Számukra ez a kérdés a nyilvánoság előtt  alapvetően kulturális és demográfiai problémaként jelent meg. A „pusztuló magyarság” problémakör továbbvitele, a határon túli magyarok ügyének beemelése a nemzeti sorskérdések közé. Ez később, mivel a nemzeti függetlenség alapkérdéseiről nem lehetett szólni, a határon túli magyarokról pedig egyre inkább – kivéve az felvidéki és erdélyi magyar iskola ellenes intézkedéseket – már úgy tűnt, hogy a legfontosabb témájukká vált. De valójában ez a téma volt az, amelyen keresztül Illyés Gyula, Csoóri Sándor és mások az egész rendszerkritikájukat megfogalmazhatták (a nemzeti önállóság hiányán túl, a magántulajdon problémája, a nyilvánosság kérdése stb.)[109]

            A második fontos nyomásgyakorló csoportnak a demokratikus ellenzék körét tartom, akiknél a határon túli magyarok problémája már mint emberi jogi probléma merült fel. A romániai Ellenpontok ügye (1982), a Duray-per (1983) megkerülhetetlenné tette számukra kérdést. Óriási jelentősége volt annak, hogy a Beszélő szinte minden száma foglalkozott a határon túli magyarokkal (és a cigánykérdéssel). Ehhez a körhöz tartozott Ara-Kovács Attila, aki az Erdélyi Hírügynökség létrehozásával az Egyesült Államok és Nyugat-Európa országai felé adott tájékoztatást a romániai magyar kisebbséget ért sérelmekről.[110] Ugyanígy fontos volt 1983–85 között a Duray Bizottság létrehozása és működtetése. A nyugat-európai közvetítésen túl az előbbiek meghatározó következménye, hogy a rendszerváltást előkészítő folyamatokba is bekerült a határon túli magyarok kérdése.

            Harmadik fontos csoportnak az MSZMP KB Külügyi Osztályának munkatársait tartom, akik Szűrös Mátyás 1983-as Moszkvából való hazatérte után a magyar érdekek erőteljesebb külpolitikai megjelenítésén dolgoztak. Ennek keretében lehetőség nyílt egyfajta szakosodásra, amelynek révén a jugoszláv diplomáciával és a nyugat-európai szociáldemokrata pártokkal is közös platformot lehetett kialakítani és nem kellett a Szovjetunióval nyílt konfliktust vállalni. A helsinki folyamat utótalálkozóin, a magyar diplomácia 1985-ben Ohridban és  1987-ben Madridban Jugoszláviával közös álláspontot foglalt el a kisebbségi kérdésben, majd ugyanilyen markáns álláspontot képviselt a bécsi utótalálkozón is. Az alapkérdést feszegették, nevezetesen azt, hogy a kisebbségi kérdés mennyiben lehet pusztán egy ország belügye, illetve mennyiben vonatkoznak erre nemzetközi normák. Szűrös Mátyás rádiós megnyilatkozásaiban egyre többször beszélt konkrétan a magyar külpolitikai érdekekről és a romániai menekülthullámról. Ennek a kommunikációs folyamatnak a végső pontja az 1988 januári kijelentése volt: a határon túli magyarok a magyar nemzet részét képezik. Ez elsősorban a határon túli magyarság körében járt eufórikus felszabadító hatással. (Ezek azok a szituációk, amelyek itt szimbolikusnak, a megcélzott közegben azonban valóságos politikai tettnek számítanak.) Szűrös munkatársai, Tabajdi Csaba és Szokai Imre 1988 februárjában részletesen is kifejtették nagy hatású hírlapi cikkükben, hogy a határon túli magyarsággal kapcsolatos kérdések a szomszédsági kapcsolatok megkerülhetetlen része. [111]

            A hat korszak jelzésértékű áttekintése után világos, hogy ma a) nem lett ott folytatni, ahol az 1938-után egyre kevésbé önálló magyar külpolitika abbahagyta. b) Ma nincs olyan egyértelmű jövőkép a teendőkről, mint a két világháború között. A következőkben épp ezért az 1989 utáni fejleményeket tekintem át.

IV. Az 1989 utáni budapesti kormányzatok magyarságpolitikája

            Mielőtt az Antall-, Horn-, és az Orbán-kormány magyarságpolitikáját összehasonlítanám, három, az előző fejezet végéhez kapcsolódó kérdésre kell válaszolnom: Milyen érvelések alapján foglalkoznak egyáltalán 1989 után Magyarországon a határon túli magyarokkal?; Milyen magyarországi elképzelés–típusok léteznek a határon túli magyarságra vonatkozóan?; Melyek a magyarországi magyarságpolitikában 1989 óta kialakult, általánosan elfogadott alapelvek?

            1. Arra, hogy miért is kell Magyarországon a határon túli magyarság problémáival foglalkozni, különféle válaszok vannak közforgalomban. Általánosan elfogadott alapelv[112], hogy a magyarság (a kulturális nemzet) egy része a szomszédos országok állampolgára. De ezt követően különböző elemek lehetnek dominánsak.az érvelésben

a) A történelmi felelősség elve: a magyar állam két világháborúból vesztesként került ki, az ebből adódóan vesztes társadalmi csoportokat támogatnia kell. A kulturális azonosságuk megőrzése érdekében számukra is biztosítani kell az esélyegyenlőséget.                   b) A szolidaritás elve: a nemzeti közösségen belül egyénileg is mindenki felelős a közösség fennmaradásáért. A határon túli közösségek fennmaradása, a nemzet egy részének megmaradását jelenti.

            c) A családi és rokoni viszonyok miatt. A magyar állampolgárok jelentős részének, több mint 500 ezer embernek vannak ilyen kapcsolatai.

            d) A térség stabilizálása érdekében szükséges a határon túli magyarok támogatása, mert egy etnikai konfliktus, migrációs folyamat veszélyeztetné ezt.

            e) A határon túli magyarok képzése vagy azért fontos, hogy a magyarországi munkaerőpiacra minél képzettebben kerüljenek be, vagy azért, hogy a magyar tőke és a piac számára megfelelő közvetítő szerepet tölthessenek be a szomszédos országokban.

            2. A határon túli magyarokkal kapcsolatos magyarországi elképzeléseket (stratégiaformáló jövőképeket) öt csoportba soroltam.[113]