A Kossuth rádió, A mi időnk 2002.március 10-i műsorában hangzott el.

Gecse Géza:

-Van-e szükség egyáltalán egy úgynevezett új elitre, vagy egy elit van és ennek különböző szárnyai vannak?

Kövér László:

-Ez egy szociológiai kérdésfeltevés megint, hogy most egy elitet tekintünk-e eleve minden társadalomban és annak vannak különböző oldalai, szárnyai vagy éppenséggel több elit van? Van-e egyáltalán több elit, vagy egyik elit mellett egy űr van a másik oldalon, mert ugye példának okáért az elmúlt tizenkét esztendő arról szól a publicisztikában, a kommunikációban, hogy valójában két elitre lenne szükség - mondják ezek a tisztességben megőszült baloldaliak - és ők azért kénytelenek betölteni az egész teret, mert nincs egy rendes, tisztességes, konzervatív kereszténydemokrata elit, pedig milyen nagy szükség lenne rá. Különösen 1994 után volt ez a fajta vélemény divatban a baloldalon. Volt, aki ezt másképp fogalmazta meg: Békesi úr azt mondta, egy elit van, nem kell itt szórakozni, azok mi vagyunk, aztán a többiek nem számítanak. Volt, aki ezt úgy fogalmazta meg - ez volt Szabó Miklós - akit Isten nyugosztalja, azért kedveltem nagyon, mert mint a gyermekek, az elmebetegek és az alkoholisták általában véve, őszintén beszéltek mindig. Tehát ő leírta szegény mindig azt, amit az SZDSZ-ben gondoltak, de senki rajta kívül nem merte leírni, mert tudták, hogy nem szabad. Ő például leírta egy írásában, hogy olyannyira egy elit van, hogy még az MSZP-é sem tartozik ebbe bele. Sokan nevetünk, de ezt ő komolyan gondolta, és az a probléma, hogy az SZDSZ-ben ezt többen komolyan gondolták, mondom, csak nem mindenki hitte azt, hogy ezt ki kell fecsegni. Hogy hát ők a modern demokratikus baloldaltól kezdve egészen a konzervatív liberalizmusig mindent magukba foglalnak. Nem mondta ugyan ki, hogy egypártrendszert kellene csinálni, és az SZDSZ legyen az az egy párt, hanem valahogy egyszer, amikor ezek az ősbolsik kikopnak, az MDF-en túl vagyunk, akkor nyilvánvalóan az SZDSZ differenciálódásából jön majd létre az igazi európéer, modern magyar elit, amelyik aztán majd mindent tud, amit Európában tudni szokás. Tehát én azt gondolom: igenis több elit van, biztosan itt van velünk a volt kommunista elit, amelyik maga magát már benavigálta nem csak az Európai Unióba, hanem a globalizmus főutcájába is. Minden, ami hasznot ebből le lehetett húzni, azt már megszerzett magának, minden hátrányt, ami ebből származik, azt a többiekre hárított, és őket lecserélni úgymond politikai akarattal, adminisztratív döntéssel, hogy holnaptól kezdve le vannak váltva, ez nem megy. Hozzáteszem, hogy ez még a kommunistáknak sem ment ellenkező előjellel 1945-48 után úgy egy csapásra. Jónéhány évig még el kellett tűrni azokat az úgynevezett polgári elemeket, akiket aztán szépen lassan pörgettek ki csak a különböző vezető beosztásokból, de egy jódarabig kénytelenek voltak rájuk támaszkodni, amíg azok a népi káderek be nem ültek a helyükre és ott minimálisan meg nem tanulták, hogy merre van  a férfi WC, meg merre van az üzemi étkezde. És ezen kívül azt hiszem, van egy másik elit is, amelyik kétségkívül a két világháború közötti polgári elit maradványa, azoknak az újabb generációja, a leszármazottak, vagy éppenséggel még az idősebb túlélő generációja, amelyik a szellemi vagy a gazdasági életben, nem olyan egyszerű megbecsülni az ő pozícióikat, de mondjuk a közéletben, az elmúlt néhány esztendőben, és a közélet alatt nem csak a politikát értem, hanem tágabb értelemben a polgári, civil szerveződések terét is, hihetetlen fejlődésen ment keresztül, legalábbis az én megfigyelésem szerint. A legfiatalabb korosztályokban, tehát a mostani egyetemisták, főiskolások generációjában szinte reneszánsza van ennek az elitnek, megint csak egy részük leszármazó, egy másik részüknek nincsen közük származásilag ehhez a történelmi osztályhoz, és azt hiszem, hogy legalább ebben a fiatalabb generációban már visszavette a vezetést, a saját pozícióit. És aztán van a kettő között az a köztes népség - amibe, ha megbocsátanak, én magam is beletartozom -, akik nem tartozunk a két világháború közötti elitbe, de nem tartozunk a kommunista elit leszármazottjai közé sem, hanem, hogy úgy mondjam a kádárista vagy posztkádárista fiatal elitnek is lehet tekinteni, akik a magunk módján próbáltunk is az elején helyezkedni, valahogy úgy, hogy lehetőség szerint valamilyen szavunk is legyen, meg lehetőség szerint, ameddig nem értettük, hogy mi mozgatja a világot, akkor valamiféle kiegyezést, párbeszédet próbáljunk meg kierőszakolni a különböző oldalak között. Aztán mások úgy döntöttek helyettünk - persze nem a mi akaratunk ellenére ment ez végbe -, de tulajdonképpen rákényszerítettek bennünket a választásra, mert azt mondták, hogy csak két fajta világ van: az egyik, ami az MSZP meg az SZDSZ, a másik pedig ami meg nem ők. És akkor mindenkinek el kell döntenie ezen harmadik csoportba tartozók közül is, hogy hova tartozik. És akkor az ember a háta mögé nézett: megnézte honnan jött, aztán ott maradt, ahova egyébként való. Így kerültünk mi egy táborba, és így lesz megint két elitje hosszú távon, megítélésem szerint ennek az országnak. Azzal fejezném be ezt, hogy ezt sem magamtól találtam ki egyébként, én nem vagyok annyira okos, mint amennyire híresztelik ezt ellenségeim főleg. Ezt például Kis János írta le valamikor, megint csak lefordítom magyarra, és kicsit durvítom az ő finomabb, intellektuális megfogalmazásait, szóval azt gyűlölik bennünk az SZDSZ-esek, hogy ezt a történelmi küzdelmet, amit ők már eldőltnek láttak, vagyis hogy ezt az úri középosztálynak aposztrofált értelmiségi középosztálybeli társaságot padlóra küldték 1992-ig a belpolitikai küzdelmekben. Jön ez a mi hónunk alól kibújt taknyos Fidesz, fölemeli a földről és leporolja őket, és egy generációs aranyhidat kínál nekik a jövőbe. Ezt nem tudták nekünk megbocsátani, ezért gyűlölnek bennünket mind a mai napig olyan feneketlenül, mert újra előállt végülis az ő szempontjukból az a helyzet, hogy nem dőlt el a kérdés, és pláne nem az ő javukra dőlt el a kérdés, hanem megint verseny van, amely versenyben ráadásul hosszú távon ők állnak vesztésre.

Gecse Géza:

-Én még számtalan kérdést tudnék feltenni vendégeinknek, de azt hiszem jobb, ha nem én teszem fel ezeket a kérdéseket, hanem önök.

-Túri István vagyok a XXII. kerületből. Jobbról semmi nem történik. Már négy százalékkal előttünk van a baloldal.

-Román Mihályné vagyok. A FIDESZ nem gondolkozott azon, hogy megváltoztatja az emblémáját? Mert a narancs az nem magyar, nem nemzeti, hogy valami almát, hagymát, vagy paprikát nem gondolnak?

Kövér László:

-Szóval hogy mi magyar és mi nem, ugye én a Tanu című filmet nem annyira szeretem, mint amennyire az népszerű, de valahonnan a narancs szimbólum az onnan jött a FIDESZ-be, a magyar narancs, hát kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk címmel. És hadd maradjon ez már a miénk. Ráadásul ugye ez már régen nem narancs, az már eltűnt, van egy narancssárga kör egy sötétkék négyzetben, és egy nagyon szép egy olyan betűtípussal, ami nincs is, ami a 19. századi, egyedileg faragott betűkre emlékeztet, egyfajta utalásként a reformkori magyar szabadelvű hagyományokra. Én még egy indokot hadd mondjak: minden pártnak az emblémájában, lógóján szerepelnek a nemzeti színek, egyedül a miénken nem, és ugyan az, hogy az SZDSZ-én is szerepelnek, ez nem ok arra, hogy a miénken ne szerepeljenek, de amióta az SZDSZ-én is szerepelnek, azóta nem olyan fontos, úgy látom vagy úgy gondolom, hogy valaki azzal tüntessen, hogy okvetlenül felírja a saját lógójára a három nemzeti színű sávot. Én nem gondolom, hogy azon múlik egy pártnak a programja, a hitvallása, az értékrendje, hogy éppenséggel mit tesz a saját emblémájába, sőt azt sem gondolom, hál' istennek, azt a számok is cáfolják ezt az állítást, hogy az emberek attól gondolkodnak egy pártról valamiképpen, hogy mit látnak a lógójukban. Tehát ez már a szívünkhöz nőtt, ha majd egyszer a Fidesz mint politikai alakulat, a magyar politikatörténet lezárt fejezetei közé fog tartozni, mert mondjuk egy jobbközép, konzervatív, liberális, kereszténydemokrata uniópárt jön helyette létre, akkor majd egy új lógón gondolkodunk, hogy hogyan fog ez kinézni, ha az erőinket összeadtuk. Na most a másik kérdés az kicsit ennél bonyolultabb és nehezebben megválaszolható, mert nem hiszem, hogy a kérdésben foglalt állítás az például igaz lenne. Az kétségkívül igaz, hogy ha így érthető a kérdés, hogy arra a három és fél esztendő óta folyó gyalázkodásra, rágalomhadjáratra, pocskondiázásra, a minden emberi képzeletet alulmúló színvonalú gyalázkodásra nem adtuk meg azt a választ, amit egy rendes magyar ember egy kocsmában körülbelül fél perc alatt meg szokott adni, akkor ebben önöknek teljesen igazuk van, és hogyha önöknek e tekintetben hiányérzetük van, akkor azt is el kell, hogy mondjam, hogy ebben is igazuk van. Higgyék el, nagyon szenvedek ettől. Nagyon szenvedek attól, hogy az Alkotmánybíróság szerintem egy teljesen téves értelmezéssel reánk kényszerítette azt a helyzetet, hogy el kell tűrnünk, hogy minden útonálló firkász a sáros bocskorát beletörölheti büntetlenül a nadrágom szárába. Ezt bizony igen nehéz elviselni, azt is mondhatnám, hogy azt utálom bennük, hogy a legrosszabb énemet hozzák ki belőlem, de azt szeretném végülis a tényleges válaszképpen hozzátenni, hogy viszont azt szeretem bennük - mert ugye mégiscsak emberekről van szó -, hogy megtanítanak az alázatra és a türelemre, és a legrosszabb énemet megtanítják velem visszatuszakolni a bensőm legmélyére. Ugyanis - bocsánat, most fordítsuk egy kicsit komolyra a szót -, nem tudom, önöknek feltűnt-e vagy egyetértenek-e velem, hogy pontosan az a célja, ennek a három és fél év óta zajló permanens provokációnak, hogy egyszer elveszítsük a türelmünket, egyszer visszaüssünk, pontosan az a célja. Az, hogy a külügyminisztert a budapesti gettó felszabadításának emlékünnepségén, amikor II.János Pál pápa nevét kiejti a száján, éppen akkor fütyüli ki néhány randalírozó, a csőcselék kategóriát egyébként nyugodtan magára vállaló egyén, annak kifejezetten az a célja, hogy ebből botrány legyen és aztán lehessen mutogatni, hogy Budapesten megzavarták a zsidóság megemlékezését. Hogyha belekötnek a miniszterelnökbe, belekötnek bármelyik kormánypárti politikusba, akkor nem véletlenül jön utána - akkor is, ha mi nem teszünk semmit sem -, az a reakció, hogy a hatalom persze visszavág. Kibocsátanak magukból egy mocsadék könyvet a miniszterelnökről és miután nincsen rá reakció, mert nem méltatjuk figyelemre, azok után elmondják, hogy betörtek a kikapcsolt számítógépükbe, amit ugye aki ért a számítógéphez, tudja, hogy ez helyből hazugság. Elmondják, hogy felvásárolták, mert annyira fél a hatalom tőle hogy felvásárolták az első, mennyit is, tizenötezer példányt, tudjuk, hogy az mennyi a magyar könyvpiacon, még a szemétből is sok. Akkor csinálják azt a reklámot, amelyben mindig mi vagyunk beállítva, mint agresszív támadó fél. És azért az egy logikus politikai számításon alapul, nehogy valaki eltévedjen, a magyar társadalom nem homogén. Sőt, még csak nem is kétszínű, kétpólusú, tehát ne essünk abba a hibába, hogy azt gondoljuk, hogy a világ az belőlünk áll, meg azokból, akikről most beszélünk és a kettő között nincsen más. Azért kénytelen az MSZP és az SZDSZ ezt a politikát csinálni, mert egyrészt nincsen valódi mondanivalója. Ami van, az végképp nem jobb és hihetőbb annál, amit mi a gyakorlatban az elmúlt négy esztendőben megvalósítottunk, illetve legfőképpen azért, mert az a bázis, amelyik nem kicsi egyébként, a teljes szavazókorú népesség olyan húsz-huszonöt százaléka körül van, amelyik minden körülmények között rájuk szavaz, ki tudja miért, nem hiszem, hogy jól élnek sajnos, ha csak azok, akkor sem éltek olyan jól, csak azt hitték,  meg nem is az, hogy fiatalok voltak, ez újratermelődik ez a réteg, de most ez majd egy másik kérdés hadd legyen inkább. Ez nem bővíthető azzal a politikával, amit ők csinálnak, azokkal az arcokkal, amelyeket ők fel tudnak vonultatni. Van a másik oldalon egy többé-kevésbé ugyanekkora súlyú szavazóréteg, amelyik történelmi háttere, neveltetése, értékrendje alapján vagy tudatosan értékrendet választva soha nem lenne ezekre hajlandó szavazni. Tehát vagy azért, mert kereszténydemokrata elkötelezettségűnek vallja magát és egyfajta kereszténydemokrata politikát választ magának, vagy csak azért, hogy a legkisebb rosszat válassza, hogy nehogy visszajöjjenek, mindig jobbra fog szavazni. És a kettő között sajnos van még egy ötven százalék, amelyiknek megint egy nagyon jelentős része, talán a fele soha semmilyen körülmények között nem vesz részt a politikában. A történelem, a közélet alatti rétegről beszélek, amelyiknek sem érdeklődése, sem szellemi felkészültsége, sem ambíciója nincsen, hogy a saját sorsába akár csak ezen a módon beleszóljon, és akkor megmarad egy olyan huszonöt százaléknyi rész, amelyikért folyik a politikai küzdelem. És most már nem arról szól a politikai küzdelem, hogy ebből a huszonöt százalékból egyáltalán nagyobb hányad átvihető-e az MSZP táborába, hanem azt kell megakadályozni a másik oldalról, hogy ezek ne szavazzanak ránk. Ez a cél. Most ez a huszonöt százalék nem úgy gondolkodik, mint önök. Ezeket például riasztja az agresszivitás, riasztja a gyalázkodás, az oda-vissza pofonokban nem akarnak igazságot tenni, de egyszerűen zavarja őket, hogy ricsaj van, és úgy érzik, hogy nem róluk szól a politika, hanem valami teljesen számukra felfoghatatlan, átláthatatlan dzsungel, amiben a legkevésbé ők a fontosak. Tehát nekünk pontosan arról kell őket meggyőzni, hogy akik bennünket mocskolnak, azok valóban nem arról beszélnek, ami őket érdekli, mi viszont csak erről beszélünk és csak erről szeretnénk beszélni. Tehát amikor például a Fidesz-ben és többek között bennem is megfogalmazódott az a döntés, hogy nekem távoznom kell a Fidesz elnöki székéből és másnak kell jönni és erre nem nagyon volt alkalmasabb ember Pokorni Zoltánnál, és ma is egy jó döntésnek tartom, akkor pontosan az a felismerés volt e mögött, én nem tudom, mennyire emlékeznek erre az egy esztendőre, amíg én voltam a Fidesz elnöke, hogy teljesen mindegy, hogy én mit mondtam. Mondhattam azt is, hogy de szép napunk van ma, Kovács László másnap azt válaszolta, és ezt harsogta az egész magyar média, hogy ilyen agresszív, gyalázkodó hangnemben, a társadalmat megosztó politikával nem lehet Európába menni. És én mondhattam azt, hogy bocsánat, de én csak azt mondtam, hogy süt a nap, na látják, megmondtam, szóval ez ment, és én azt gondolom, hogy azzal okozzuk nekik a legtöbb bosszúságot, ha mi, politikusok, tehát most azért szeretném másképpen befejezni, mint ahogy elindítottam, mi politikusok, megőrizvén valóban az emberi méltóságunkat, a magatartásunkkal is különbözzünk azoktól, akik egyébként valóban kocsmai verekedést akarnak csinálni a politikában. Helyre kéne állítani a politika és a választók, a politikusok és az úgynevezett egyszerű emberek közötti normális viszonyt, ami nem úgy néz ki, hogy vannak az urak, meg vannak az alávetettek, vagy fordítva, de azért a nép az úr! Aztán hogyha nem tetszik, akkor majd elzavarunk ám benneteket! Nem erről szól a modern politika a megítélésem szerint. Annak egy racionális, bár értékek által vezérelt, tehát ilyen értelemben bizony irracionális lelki mozgatók által is előhozott, de igenis racionális, tudatos megfontoláson kéne, hogy alapuljon. Különösen akkor, ha értelmiségiekről van szó. Tehát ezt az előbbi megjegyzéshez vagy kérdéshez szerettem volna hozzáfűzni.

-Szotyori Nagy Áron vagyok. Amikor 1991-92-ben a Fekete dobozban mutatták, hogy a pártirodákból az egyes-kettes osztály az összes párttitkári irodákból a zúzdába vitték. Nem volt ez egy nagy tévedés, és annyi tönkrement vállalat, ahol lehetett volna ezt raktározni, mert ez biztonságban lett volna, egy csomó bizonyíték eltűnt, hogy ezt nem lehetett megakadályozni és valahova elraktározni, hogy biztonságban legyenek? A másik kérdésem az, hogy nem lehetett-e volna rögtön a rendszerváltás után egy olyan törvényt hozni, amelyikben a régi "elit kommunisták", az elit beosztású embereket a politikától el lehetett volna zárni.

Kövér László:

-Én azt hiszem, hogy az iratmegsemmisítéseket megakadályozni nem lehetett, legalábbis az ellenzék erre nem volt képes. Ha valakik meg tudták volna akadályozni, akkor az akkori hatalmi párton belül lévők, akiknek ez érdekükben állhatott volna. Miután ilyenek nem voltak, ezért nem akadályozták meg, hogy az iratmegsemmisítés elinduljon. Nekem egyébként kételyeim vannak a tekintetben, hogy ez az iratmegsemmisítés valóságos volt, tehát nem azt akarom mondani, hogy azt a nagytömegű papírt azt valahol most szépen lerakták, valamilyen pincében őrzik, de hogy abból a fontosakat megfelelő helyre elrakták, meg arról, különösen a fontosabbakról készült olyan másolat, amit mondjuk mikrofilmen - példának okáért, amelyek jó helyen vannak, abban, hát hogy is mondjam, majdnem biztos vagyok. Még abban is majdnem biztos vagyok, hogy ezeknek egy példánya nemcsak Magyarországon van meg, hanem egy tőlünk keletre elhelyezkedő, viszonylag nagy kiterjedésű országban is. Hogy az egész Duna-gate botrány az például spontán botrány volt-e, vagyis hogy a főszereplők különböző helyeken leírták meg elmondták, hogy ilyen mesébe, mondhatnám úgy is, hogy rossz filmforgatókönyvekbe illő módon ottan magát vidéki rokonnak álcázva a demizsonnal meg a sonkával beoldalgott oda a belügyminisztérium szigorúan őrzött épületébe, azon belül is éjjel az archívumba.  Jó slampos volt az a diktatúra, nade azért ennyire? Szóval azért ezt már akkor is enyhén kétkedve fogadtam. Én azt gondolom, hogy lehetett mögötte egy az MSZMP-n belüli politikai játszma és lehet, hogy ennek a játszmának az egyik áldozata éppen a Pozsgay-féle szárnyhoz tartozó akkori belügyminiszter volt. Meg lehetett olyan megfontolás is, mint ahogy szerintem a berlini Stasi-székházat sem úgy spontán módon dúlták szét a tömegek. Ők persze azt gondolták, hogy spontán módon rámolják ki, de azért azt gondolom nem spontán módon vezették oda őket és nem is spontán módon hagyta őket betörni a Stasi-irattárba, hanem hogy legyen egy kis káosz, amelyben aztán sok mindent lehet csinálni. Szerintem ez az egész történet egy megrendezett színjáték volt. Hogy lesz-e majd egyszer Magyarországon valaki, aki rálel azokra a hiteles forrásokra, amely alapján ezt bizonyítani is lehet, azt én nem tudom. Minden esetre azért azt tudom, hogy mondjuk a lengyel értelmiség ezen átmenet feldolgozásában sokkal előrébb tart, mint a magyar. Talán, mert a lelkiismerete kevésbé háborog saját korábbi szerepvállalása miatt, ezért sokkal őszintébben és kíméletlenebbül tárta fel, hogy hogyan is történt ez az átmenet. (Ugyanúgy, mint nálunk.) Mi pedig hát enyhén szólva még hozzá sem kezdtünk ehhez a feldolgozáshoz. Ott már filmeket is, méghozzá jó filmeket is csináltak erről, Magyarországon még jó tanulmányokat sem írtak róla. Hogy lehetséges volt-e az elit kommunisták jogi félreállítása, ha már a kérdés ismét előkerül és szinte provokálja, hogy elmondjam a véleményemet, akkor elmondom, de az a helyzet, hogy én is most vagyok ilyen okos, akkor nem voltam, tehát nehogy valaki félreértse, igen, lehetséges lett volna! Igaz ugyan, hogy minden kollektív felelősségrevonás, ha még oly csekély szankcióval sújtatik is, de igazságtalan, na de ugyanakkor az a kérdés, hogy azért mégiscsak van-e jelentősége a szankció súlyának és minőségének, meg mégiscsak van-e jelentősége annak, hogy mi az alternatívája egy ilyen felelősségrevonás elmaradásának. Hogy mi az alternatívája, az itt van előttünk, minden hazaáruló disznó, bocsánat, fél téglával döngetheti a mellét, hogy ő az átmenet bajnoka. Most már ott tartunk, hogy az szélsőséges, hogy az a szélsőséges, aki megkérdezi, hogy ne haragudjon, nem érzi kicsit kínosnak itt most tizenkét évvel a változások után, hogy maga még - anno - dobtárral hajkurászta a polgártársait az utcán és még mindig így díszeleg a legális politikai szférában? Szóval nem kéne-e önként azt mondani, hogy emberek tettem, amit tettem, tettünk, amit tettünk, azzal, hogy nem lövettünk közétek, ezzel egy részét jóvá tettük a bűneinknek. Köszönjük szépen, hogy továbbra is annyi testnyílásunk van, mint amennyivel megszülettünk, köszönjük szépen, hogy senki sem akarja elvenni a vagyonunkat meg a kiemelt nyugdíjunkat, akkor most inkább mi félrevonulunk. Szóval nem kéne-e ezt mondani és nem lehetne ezt véletlenül megkérdezni? Namost oda jutottunk a bármiféle elszámoltatás elmaradása eredményeképpen, hogy aki ezt a kérdést a maga bátortalan módján felteszi, legyen szó mondjuk a börtönt vagy az akasztófa árnyékát megszenvedett '56-osról, azt lecsőcselékezhetik. Magunknak köszönhetjük a bajt, mert lett volna megoldás. Igaz, hogy csak most látszik, de igenis lett volna. Hogy jogilag lett volna-e, abban azért még az Alkotmánybíróságnak is lett volna egy-két szava, és majd erre még azért had térjek ki a válaszban. Én azt gondolom, hogy igen, meg kellett volna valahol húzni a felelősség határát, mert ha úgy veszem Horn Gyulának igaza van: mindenki, aki bennünket itthon felnevelt, és nem menekült el '56-ban különböző okból kifolyólag, az kénytelen volt megalkudni a rendszerrel, hiszen senki sem gondolta, mi sem gondoltuk még '88-ban sem, hogy '90-ben választások lesznek. Hogyan gondolhatta volna az én apám, anyám meg a hozzá hasonló korban lévő embereknek a szülei azt, hogy egyszer majd itt más világ is lesz újra. És én nem gondolok semmiféle jogi szankcióra, retorzióra - büntetőjogi értelemben -, se vagyonelkobzásra. Nagyon nehezen lehetett volna kihámozni az akkori viszonyok között és a jogfolytonosságra épülő rendszerváltozást tönkre is tette volna, ha a polgárjogi viszonyokba is belemotorozunk elszámoltatás meg miegymás címén - ez sehol sem sikerült nem csak nálunk -, de azt igenis el tudtam volna képzelni, most így visszamenőleg gondolkodva ezen, hogy mindenki, aki mondjuk egy évet eltöltött függetlenített párttitkári pozícióban, tehát ahogy az előbb fogalmaztam, abból élt, hogy másokat elnyomott, vagy hozzájárult annak a rendszernek a fenntartásához, amelyik másokat elnyomott, ezért kapta a fizetését, méghozzá nem is keveset, annak mondjuk '90-ben lehetett volna azt mondani, hogy ne haragudjon, akkor most maga 10 évig, 15 évig ne legyen képviselőjelölt, ha szabadna kérni, ne vegyen részt a privatizációban, ha szabadna kérni. Ilyen, amolyan, olyan dolgokban, amik egyébként az új rendszer kiépülésével járnak és bizonyos kedvezményekben részesítik azokat, akik addig nem jutottak ehhez a lehetőséghez hozzá, abban azért talán ne tessék tülekedni. Ezt lehetett volna mondani, és itt az a kérdés, hogy az alkotmánybíróság erre vajon mit mondott volna? És én nem akarom egy meg nem történt döntést itt most magamnak költeni az önök számára, de azért az elgondolkodtató, hogy az igazságtétel egyéb törvényei igen-igen bukdácsoltak az Alkotmánybíróság előtt, hol teljesen nyilvánvaló okokból, hol pedig általam nem egészen világos jogi megfontolások okán. És az is világossá vált onnantól kezdve már, hogy miért volt az MSZMP-nek a legfontosabb kérdés az Alkotmánybíróság felállítása. Mert hogyha önök azt gondolják, hogy a köztársasági elnök választásának a mikéntje volt a legfontosabb kérdés, ami megosztotta a szembenálló feleket, akkor tévednek. A legfontosabb kérdés, amihez körömszakadtáig ragaszkodott az MSZMP, az az Alkotmánybíróság létrehozása volt, mert abban látták a garanciát arra, hogy a jogfolytonosság olyan értelemben fog érvényesülni, hogy nem lehet a jogállam éppen épülő keretei szétrúgása nélkül semmiféle elszámoltatást és igazságtételt megvalósítani. És nekik lett igazuk! Valóban ez történt, és még abba is belementek, hogy az Alkotmánybíróság első öt tagjából csak kettőt jelölhessenek ők, kettőt meg az ellenzék jelölhessen és az ötödiket közös jelöléssel válassza meg az 1990 előtti utolsó állampárti parlament, mert azt is tudták, hogy nem arról van szó, hogy az alkotmánybírák azok kommunisták-e vagy éppenséggel polgári meggyőződésű értékrendű emberek, hanem tudták, hogy a rendszer az olyan, hogy ha a szakmai tisztességükhöz ragaszkodnak, a jogászi tisztességükhöz, akkor nem is nagyon hozhatnak más döntést, mint azt, hogy nem lehet még ilyen típusú felelősségrevonást sem eszközölni. Ez volt a csapda, amibe szépen belesétáltunk annak idején, és innentől kezdve azt is érteni vélem, amit akkor egészen bevallom őszintén, hogy nem értettem, de azt hiszem, hogy az MDF-ben sem sokan értettek, hogy Szabad György tanár úr, aki akkor az ellenzéki kerekasztalban képviselte az MDF-et, miért hajtogatta egy darabig mániákusan szinte, miért mondogatta azt, hogy alkotmányhozó nemzetgyűlést kellene először összehívni. Nem fejtette ki senki sem, hogy ez alatt pontosan mi értendő, hogyan kéne ezt összehívni, satöbbi, de ott azért voltak azok, akik értették, hogy ez így nem lesz jó, mert újra kéne szabni a kereteket és csak utána kéne nekiállni az igazi munkának. Ehhez képest örültünk valóban, hogy egy puskalövés nélkül, sőt egy pofon nélkül megúsztuk az egészet, mert lássuk be, azért nem csak a másik oldalon volt ennek kockázata, hanem a mi oldalunkon is.