Stefano Bottoni:
A sztálini „kis Magyarország” megalakítása (1952)
Milyen kontextusba helyezhető el az 1952-ben Románia szívében létrehozott Magyar Autonóm Tartomány (MAT) története? Mivel tanulmányom célja a MAT létrehozásának körülményeit és következményeit rekonstruálni, fontosnak tartom, hogy meghatározzam az általam feltárt események szereplőit. A MAT létrehozása összetett folyamatot képezett: a legfelsőbb szovjet vezetés nyomására létrehoztak Romániában egy úgynevezett autonóm területet a Székelyföldön egy tömbben élő magyar lakosságnak. Tanulmányom kontextusát tehát több tényező alkotja: 1) a szovjet birodalmi politika és a sztálini nemzetiségi politika; 2) az erdélyi kérdés alappillére, vagyis a döntően magyarlakta Székelyföldnek a román kommunista rendszerbe való integrációs szovjet-román kísérlete; 3) a helyi társadalom túlélési stratégiák, valamint az új elit helykeresése a kommunizmus első évtizedében.
Ami a historiográfiai kontextust illeti, sajnálattal kell megállapítanom, hogy kevés támponttal rendelkezem, mivel az 1945 utáni Székelyföld gazdasági, közigazgatási és társadalomtörténete nem keltette fel eddig sem a magyarországi, sem a romániai történészek érdeklődését[1]. Szarka László gondolatmenete idézhető a magyar kisebbségi társadalmak 1918-tól kezdődő „szétfejlődéséről” (az önálló, vállalt nemzetépítő közösségek fokozatos megformálása) annak kapcsán, hogy ma a magyarországi vezető történészek alapvetően (és nem jogtalanul) Románia történetének részeként kezelik Erdély történelmét 1918 és kiváltképpen 1944 után. Természetesen ennek más oka is van: a források többsége román nyelven íródott és sok anyag ma is csak nehezen (vagyis diszkrecionálisan) hozzáférhető. Mégis úgy látom, hogy a fő oka annak, hogy Magyarországon nem folynak mélyreható kutatások a Székelyföld 1944 utáni történetéről az, hogy nagyon elmélyültek a mai Magyarország és Erdély közötti nemcsak társadalmi, hanem mentalitásbeli különbségek. A magyar történetírás kimondatlanul felismerte, hogy a még mindig magyar többségű, de már évtizedek óta a román habituális szerkezet szabályai szerint működő Székelyföld története immár nem értelmezhető pusztán magyarországi paradigmák és modellek alapján.
Az 1970-es évektől elfogadott román kánon, amelynek mély lélektani alapja az „egységdiskurzus” magától értetődően nem illeszkedik bele egy kvázi „idegen” területnek a mélyreható kutatása. Raádásul a rendkívül fejletlen és tematizálatlan kommunizmus-kutatás eddig nem tudott mit kezdeni az erdélyi magyarokkal és a magyar kultúrában szocializált erdélyi zsidókkal. Csak egy példa erre: a magyarok és a zsidók túlreprezentáltsága a kommunista mozgalomban társadalomtörténeti okokra vezethető vissza, de ennek megértésére egy önreflexióra nem hozzászokott történelmi szemlélet[2] nem képes. Ez ugyanis a kollektív emlékezet szelektív használatával mesterségesen elválasztja az ’50-es évek sztálinista terrorját (és a terror felelőseit, a nemzettől idegen kisebbségi csoportokat) és a román társadalmat, melyet teljesen alávetettnek és ebből fakadóan teljesen büntetlennek tekint.[3]
Ami végezetül az erdélyi magyar diskurzust illeti, paradox módon viszonyul a kommunizmus kérdéséhez. Az esszéisztikus jellegű írásokból álló közbeszéd (történelmi alapkutatások még csak kéziratban születtek e témával kapcsolatban[4]) egyfajta magyar szenvedés-történetként konstruálja az 1950-es éveket. E vízióba egyaránt beleillesztődnek Márton Áron püspök börtönévei, az 1956-os forradalom „erdélyi mártírjai”, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem megszüntetése, valamint a MAT területi átszervezése 1960-ban és az egész Ceauşescu-korszak. Ez a megközelítés a román történeti kánon tükörfordítását jelenti: a román mintákat, a román diskurzív mezőnyt követve reprodukálódik újra és újra a mártírközösség képe. Mi, magyarok szenvedtünk általuk, a román (és magyarellenes) vezetők által.
Úgy látom, hogy e megközelítés két veszélyt is rejt magában. Egyrészt elszakadni látszik attól a magyar történetírásban lassan felülkerekedő irányzattól, amely a kommunizmust nem csupán mint a szovjet nagyhatalom által behozott „vörösdiktatúrát” tekinti, hanem mint a XX. századi magyar társadalom és mentalitástörténet szerves részét.[5] Másrészt feltűnő, hogy a kolozsvári magyar egyetem vagy a MAT megszüntetésére vonatkozó memorialisztikus írások attól elegánsan el szoktak tekinteni, hogy miért és kik hozták létre, kik és hogyan működtették ezeket a magyar intézményeket.[6]
Eddigi kutatásaim alapján úgy gondolom, hogy a MAT története sem dicsőséges rapszódia, sem felvállalhatatlan múlt: nagyon egyszerűen, a MAT története a második világháború utáni Románia történelmének szerves része. Mi több, a magyar kommunisták világképének elemzése elkerülhetetlen eleme az erdélyi magyarság közelmúltjának feltárásának. Célom tehát nem a MAT közvetlen kiváltó okait magyarázni, hanem a létrehozása történelmi, társadalmi és lélektani keretét.
Közhelyszerű megállapítás, hogy a második világháború után Romániában elindított politikai változások mögött a Szovjetunió birodalomépítési szándéka állt. Az 1944 őszén újjáalakult rendkívül kis létszámú román kommunista párt megerősödése és gyors hatalomra jutása 1945 és 1947 között az erőszakos szovjet beavatkozásnak köszönhető (lásd Visinszkij szerepét a Groza-kormány megalakulásában). A kommunista rendszer felépítése új helyzet élé állította a másfél milliós erdélyi magyarságot is, amely az 1948-as népszámlálás adatai szerint Románia összlakosságának 9%-át, míg Erdély népességének egynegyedét tette ki.[7]
A két világháború között ugyanis a területi revízió és a Magyarországhoz való visszacsatolás jelentette az egyetlen reális jövőképet a hagyományos elitcsoportok számára.[8] De az integráció magyar részről tanúsított visszautasításában fontos szerepet játszott a bukaresti kormányok 1918 utáni intenzív nemzetépítő politikája is, amely elsősorban az „idegen” kisebbségek társadalmi szupremáciája ellen irányult.[9]
Az 1940 és 1944 közötti drámai eseménysorozat, Erdély kettészakítása és a Horthy-Magyarország köztisztviselőinek (az úgynevezett ejtőernyősök) térfoglalása; az 1944. március 19-i német megszállás; ezt követően a zsidók deportálásának végrehajtása Észak-Erdélyben; végezetül 1944 őszén a rövid életű román és szovjet katonai közigazgatás mély nyomot hagyott a romániai magyarság közgondolkodásában.[10] Ha nem is tudták ezt racionalizálni és papírra vetni, mint ahogyan Bibó István tette 1945-ben, sokan érezték Erdélyben is, hogy az etnopolitikai és háborús versengés felvállalása zsákutcába sodorta őket. Ami pedig a magyar kultúrájú zsidókat illeti, mély politikai és morális okai voltak a kommunista párthoz való vonzódásnak, melyben egy integrációs lehetőséget láttak. Erről Balázs Egon Kolozsvárott született matematikus, aki 1944 és 1947 között fontos szerepet játszott a Kolozs megyei RKP megszervezésében, hitelesen érkekezett emlékirataiban.[11]
Az 1944-es helyzet kilátástalansága arra késztette a magyar közösség közvélemény-formálóinak nem elhanyagolható hányadát, hogy 1945–46-ban a baloldali eszmék felé forduljon. Ráadásul az erdélyi magyar városi értelmiség és munkásság egy kis részét már a ’20-as évektől fogva befolyásolta a baloldali, azaz a kommunista és főleg a szociáldemokrata párt tevékenysége, illetve propagandája.[12] Ebbe a kontextusba kell tehát helyezni azt a román történetírásban többször idézett adatot, mely szerint az 1933-ban Nagyromániában élő összes kommunista 26%-a volt magyar nemzetiségű.[13]
A baloldali pártok által hangoztatott internacionalista, a kisebbségekre nézve integratív politikát a tömegesen belépő magyarok az egyetlen integrációs eszköznek tekintették. Ugyanakkor, az 1945-ben hatalomra jutott, de gyenge legitimitású bukaresti kommunista elit is világosan látta, hogy az 1918 utáni nemzetállami politika nemcsak, hogy a Szovjetunió számára elfogadhatatlan, hanem belpolitikai szinten sem volt fenntartható. A központ és a periféria, a többség és a kisebbség között egy kölcsönösségen alapuló paktum alakult ki már a Groza-kormány első hónapjaitól. A Petru Groza integratív személyisége által hitelesített és a Magyar Népi Szövetség által felkarolt politika alapköve az volt, hogy a magyar kisebbség feladata a román államba való betagolódása (vagyis a készülő békeszerződés elfogadtatása a magyar lakossággal) és az új rendszer felépítésében való résztvétel. E stratégiával magyarázható egyrészt a Bolyai Tudományegyetem létrehozása 1945-ben, valamint a sokat vitatott 1945. novemberi marosvásárhelyi nyilatkozat, amelyet az MNSZ balszárnya és Vasile Luca (Luka László) erőszakolt ki egy esetleges területi revízió ellen. Magyarán szólva: az állam iránti lojalitásért cserében bizonyos kulturális, oktatási és politikai (pl. magyarok bevonása az államapparátusban) előnyök biztosítása.[14]
A kommunista párt tehát egy osztályalapú szelektív integrációt ígért a magyar kisebbség számára, és ez a politika rövid távon sikert is aratott. Ezt bizonyítja az 1946. novemberében tartott parlamenti választások eredménye: az Országos Demokrata Arcvonal mellett kampányoló MNSZ a szavazatok 8,4%-át kapta és 29 képviselőt küldhetett a bukaresti parlamentbe.[15] Az MNSZ színeiben megválasztott képviselők 2/3-a a kommunista párt tagjai volt. Azt is érdemes itt megjegyezni, hogy pl. Szamos (Szolnok-Doboka) megyében nem csak a történelmi pártokat, hanem az MNSZ-t is több ezer szavazattól fosztották meg, feltehetően az ODA javára.[16]
Minden, a magyar kisebbségen belül felszínre került konfliktus ellenére[17] a szavazás eredménye egyértelműen igazolta az akkor már erős kommunista befolyás alatt álló MNSZ népszerűségét, pontosabban széleskörű elfogadottságát. A kommunista párt (1948-tól Munkáspárt) társadalmi és nemzetiségi összetételére vonatkozó adatok is igazolják a felvázolt képet. 1947 júliusában a kommunista párt 703.000 tagjából 87.000 vallotta magát magyarnak (12,32%). Ez a népességen belüli arányhoz viszonyítva 3,5%-os magyar felülprezentáltságot jelentett.[18] A felépülő kommunista államban a párttagság egyben a társadalmi mobilitás lehetőségét is nyújtotta: Katona Szabó István író adatai szerint az 1948-ban államosított 44 kolozsvári üzem élére 32 magyar és 7 román munkás igazgató került.[19] A kommunista apparátust és az egyszerű párttagokat sem lehet tehát az „ártatlan” lakosságtól elválasztani.
Fontos azonban megjegyezni, hogy a kommunizmus ideológiájával és társadalmi nézeteivel az erdélyi magyar lakosság egy jelentős része továbbra sem értett egyet, és az új magyar kommunista elit a hagyományos hatalmi csoportokkal szemben valódi „polgárháborút” vívott: lejáratta, bebörtönöztette, megkeserítette életüket, az 1950-es évek elejére eltüntette őket a politikai és társadalmi szférából.
Még egyértelműbb a kép a leendő MAT területén: Novák Zoltán meggyőzően bizonyítja, hogy az akkor enyhén magyar többségű Maros megyei pártapparátust döntően magyar nemzetiségűekkel töltötték fel.[20] Oláh Sándor a székelyföldi falusi pártapparátust vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy nem a bukaresti „idegen” hatalom, hanem egy tradicionális társadalmi szerkezetben élő magyar helyi pártvezetés hajtotta végre, következetesen és alaposan, az 1948–52 között zajló kegyetlen politikai tisztogatásokat és az erőszakos kollektivizálást.[21]
Gagyi József kutatásai az 1948–1949-es időszakot mint egy társadalmi sokk történetét mutatják be a millenarisztikus mozgalom megjelenése keresztül. A mindennapi társadalom védekezési – vagy inkább túlélési – mechaniznusai tárulnak fel a társadalmi–gazdasági–kulturális szerkezetváltás közben.[22]
Az 1940-es évekről szólva azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy Erdélyben a magyarok és a zsidók „rangidősnek” számítottak a pártban: a románokkal ellentétben, akik csak 1945 második felében kezdtek oda tömegesen belépni, a magyarok közül sokan még Groza kormányának megalakulása előtt lettek párttagok, és többen „illegális” mozgalmi múlttal rendelkeztek..
Minden rendelkezésre álló statisztikai adatsor ellenére rendkívül nehéz arra a látszólag egyszerű kérdésre válaszolni, hogy milyen pozíciót foglaltak el a magyarok a hatalmon belül? Köztudott ugyanis, hogy legalább 1951-ig Vasile Luca pénzügyminisztert a párt második vagy harmadik embereként tartották számon. Egy nemrég megjelent emlékiratból viszont azt tudhatjuk meg, hogy Mogyorós Sándort (Alexandru Moghioroş), a rettegett pártapparátus főnökét és KB titkárát, Gheorghiu-Dej csak Şani, vagyis Sanyinak becézte.[23] A csúcsvezetéstől eltekintve megállapítható, hogy több tízezer „alulról jövő” magyar embernek nyújtott érvényesülési lehetőséget a kommunista rendszer. Magyar diplomáciai adatok szerint 1952-ben 4.485 magyar nemzetiségű népbíró működött a közigazgatásban (a megtorló szervekben is) valamint közel 6.000 tanító a kulcsfontosságúnak tekintett tanügyi szférában.[24] A bírók, pedagógusok, műszaki vezetők magas száma és aránya egyrészt arról tanúskodik, hogy a második világháborús megpróbáltatások ellenére a magyar közösség a román többséghez képest szilárdabb kulturális és társadalmi tőkével rendelkezett Erdélyben; ugyanakkor a felelős pozícióba való jutás párthűséghez volt kötve. Visszatérve a már említett parasztellenes „polgárháborúra”, megemlítendő, hogy azok a magyar kommunisták, akik 1952-ben pozícióba kerültek a MAT-ba (Csupor Lajos, tartományi elsőtitkár; Bugyi Pál, néptanácselnök) az előző években a háromszéki parasztlázadások véres megtorlásában szereztek érdemeket és tapasztalatokat.[25] A Magyar Autonóm Tartomány létrejöttében jelentős szerepet játszott – a „nagypolitika” által diktált körülmények mellett – az az ideológiai-politikai háttér, melyet a Szovjetunió iránti, széles körben elterjedt hálaérzet jellemzett, mivel a történeti román állammal szemben a Szovjetuniót a kisebbségi jogok védelmezőjének tekintették. Általánosan elfogadott vélemény volt az erdélyi magyar lakosságban, hogy a magyarok által kivívott „privilégium” a Szovjetunió politikájának és nyomásának volt köszönhető. Egy 1948 decemberében elfogadott határozatában az RMP Központi Bizottsága a lenini elvek alapján tekintette megoldottnak a nemzetiségi kérdést Romániában. A szovjet modell követése viszont a nemzetiségi kérdés territorizációhoz vezetett volna. A Szovjetunióban már 1922-ben köztársaságokat, tartományokat, autonóm területeket és kolhozokat hoztak létre, melyekben a „vezető kisebbség”-nek lehetővé tették (az 1920-as években kifejezetten szorgalmazták) saját etnikai-nemzeti identitása építését a saját nyelv, kultúra és folklór ápolásával[26].
De a román vezetés tudatában volt annak, hogy a 20-as évek Szovjetuniójával szemben Romániában a magyar kisebbség rendelkezett modern nemzettudattal, így az „autonómia” kifejezés az 50-es években is megőrizhette komoly szimbolikus értékét. Erdélyi környezetben, a román többségben és a magyar kisebbségben egyaránt varázsszó volt az „autonómia”, mely a magyarok többségének reménye, és a románok ősi félelme szerint arra hivatott, hogy előkészítse, vagy eufemizmusként leplezze Erdély teljes vagy részleges visszacsatolását. A két világháború között nevelkedett román elit számára az „autonómia” az 1918-ban megszerzett, majd a II. bécsi döntés alapján egyszer már 1940-ben elvesztett román területi integritás konkrét fenyegetése volt. A MAT létrejötte körülményinek vizsgálatakor nem szabad erről megfeledkezni, amint arról sem, hogy a MAT létrehozását az új magyar székelyföldi elit meggyőződéses sztálinizmusa és példás fegyelmezettsége tette lehetővé.
Az eddig feltárt levéltári anyag alapján nem állapíthatjuk meg, hogy konkrétan kitől származott a MAT létrehozásának alapgondolata. Ezzel szemben világosnak tűnik, hogy az 1950-es közigazgatási reformot követően merült fel mint megoldandó probléma a magyarlakta megyék „státusza”.
1950. szeptember 6-án a Román Munkáspárt Központi Vezetősége (a továbbiakban RMP KV[27]) által kidolgozott radikális közigazgatási-területi reform rajzolta át az ország belső térképét.[28] A két világháború közötti 2 szintű rendszert (község-megye) felváltotta egy teljesen szovjet mintára szervezett területi felosztás.[29] Az áttanulmányozott dokumentumokból kiderül, hogy a Szovjetunióból már románra fordítva érkeztek azok az anyagok, amelyeket a SZU-ban használtak a közigazgatási-területi reformhoz. Románia területe 28 tartományra (ebből 11 Erdélyben) és 117 rajonra (járásra) lett felosztva. A új közigazgatási határok meghúzásánál, valamint az új regionális központok kiválasztásánál a fő szerepet gazdasági szempontok játszották. Sok újonnan kinevezett tartomány- illetve rajon-székhely később fontos ipari központtá vált. Mindazonáltal témánk szempontjából érdekes megvizsgálni azokat a kevésbé racionális – történelmi, politikai, morális – szempontokat is, amelyek szintén szerephez jutottak az ország új belső térképének kialakításakor. Az 1950-ben terjesztett propagandisztikus szórólapok a Központi Vezetés május 15. és 17. között tartott, a közigazgatási reformmal foglalkozó ülésének állásfoglalását tükrözték. A komoly történelmi-kulturális múlttal rendelkező városok „lefokozását”[30] (pl. két szász város, Nagyszeben és Segesvár, vagy az 1948-tól betiltott és üldözött görögkatolikus egyház történelmi múltú püspöki székhelye, Balázsfalva esetében) azzal indokolták, hogy ezek „polgári” és „reakciós” jellegű települések. Velük szemben állították a múlt redszerben elhanyagolt és most fejlesztendő munkáskörzeteket, például a Zsil völgyi bányavidéket.[31] A szovjet mintára kialakított rajonok és tartományok körüli propaganda jól beleilleszkedik a sajátságos „nemzetellenes”[32] – és hozzátenném: „ultramodernista” időszakba, mely az 50-es évek kezdetén a román kommunisták ideológiai készletét jellemezte. Vasile Luca pénzügyminiszter például az ily módon megrajzolt rajonokat a „szocialista-munkás fejlődésének hajtóerejének” tartotta.[33] Constantin Pârvulescu, a párt Ellenőrző Bizottságának elnöke szerint „a megyéket likvidálni”[sic!] kellett, mint az eltörlendő feudális elmaradottságnak és elnyomásnak a múltból itt maradt szimbólumait és maradványait.[34] A közigazgatási reform a helyi közigazgatási káderek körében nagyarányú személycserékkel járt (mint ahogy ez 1968-ban, Ceauşescu hatalomra jutása utáni „megyésítés” idején is megismétlődött). Maros tartomány adataiból kiderül, hogy 1950 nyarán a teljes közigazgatási apparátus kicserélődött, beleértve a helyi tervbizottságok vezetőségét is, ezáltal bizonytalanság és káosz keletkezett a közigazgatási apparátusban.
A reform következményeként a Székelyföld területi felosztása is radikálisan megváltozott. Egyelőre még nem tisztázott okból a 4 régi székely megye helyett 2 tartományra osztották a területet: Sztálin tartomány, melynek székhelye Brassó volt (amelynek nevét 1950-ben Sztálinvárosra változtatták) és Maros tartomány, melynek székhelyéül Marosvásárhelyet választották, ahol az 1948-as népszámlálás adatai szerint a 47.000 lakosból 35.000 magyar, 11.000 román, és kb. 1.000 zsidó élt.[35] Összességében Maros tartományban kis különbséggel ugyan, de magyar többség volt (52%), még a román jellegű rajonokat, Dicsőszentmártont és Marosludast is beleszámítva. Sztálin tartományról nincsenek pontos statisztikai adatok: csak annyit lehet megállapítani, hogy a 6 rajonból 4-ben tiszta magyar többség volt, a székhely, Brassó pedig történelmi szász város, a magyarok aránya akkor kb. 20%-a körül lehetett, de 1940-től abszolút román többségű lett a város.[36] Ami a tartományi vezetőség nemzetiségi összetételét illeti, annyi bizonyos, hogy az 1950-ben kinevezett első titkár az 1911-ben Marosvásárhely külvárosában született Csupor Lajos volt, aki 1928-tól szakmunkásként dolgozott a városban és már 18 évesen az Ifjúmunkás Szövetség tagja lett.[37] A 30-as években Csupor az illegális kommunista mozgalomban vett részt, és 1944 után a székelyföldi pártépítésben játszott fontos szerepet. 1952-ben a MAT első titkáraként került vissza szülővárosába.
A Maros tartományi pártnomenklatúráról több statisztikai adattal is rendelkezünk. Nemzetiségi megoszlása 1950 októberében a következő volt: 100 főből 63 magyar, 28 román, 6 zsidó. A tartomány első titkára egy Nagy Mihály nevű magyar volt, akit azonban 1951 nyarán a román Nicolae Bota váltott fel, Nagy „túlbuzgó” kollektivizálási tevékenysége miatt. A 3 titkár román nemzetiségű volt, és végül a tartományi politbüro 8 tagjából 4 magyar és 4 román volt.[38] Jóllehet a magyarok és a zsidók felülprezentáltak voltak a helyi végrehajtó hatalom szerveiben (főleg a gazdasági-pénzügyi területen, ahol a 25 pártfunkcionáriusból 21 magyar anyanyelvű volt), érezhető volt a törekvés a központ részéről a tartományi vezetőség nemzetiségi arányainak kiegyensúlyozására, különös tekintettel a politbüróra (pártbizottságra).
Arról nincs feljegyzés, hogy a helyi közvélemény hogyan fogadta a székely megyék Maros és Sztálin tartományba való átszervezését. Ha volt is elégedetlenkedés, ez nem lehetett olyan mértékű, hogy felkeltse a politikai rendőrség figyelmét, amit 1950–52-ben lekötött a kollektivizálás elleni vidéki lázongás kegyetlen elfojtása. Még az átszervezés miatt hátrányosabb helyzetbe került részek (pl. a régi Csík megye déli része, mely – bár mintegy 100 km választotta el őket – Sztálin tartomány közigazgatása alá került) helyi vagy rajoni szervezetei sem mertek szót emelni az előzetesen Moszkvában jóváhagyott Központi Vezetőségi határozatok ellen.
Ma már kétségtelen, hogy a Szovjetuniónak döntő szerepe volt a román reform kidolgozásában, mint ahogy az ’50-es évek minden egyéb politikai kérdésében is. Mindenesetre éppen Moszkvából érkeztek elégedetlenkedő hangok már 1951 folyamán a közigazgatási reform megvalósításával kapcsolatban, beleértve a székelyföldi magyar kisebbség helyzetét. Erről tanúskodik az a beszélgetés, mely 1951. május 14-én zajlott le Spandarian bukaresti szovjet nagykövetségi tanácsos és Georgescu román belügyminiszter között[39]. Spandarian miután bejelentette, hogy két szovjet szakértő fog érkezni, hogy ellenőrizze a néptanácsok munkáját és a „rajonálás” menetét (vagyis az új rajonok határainak kijelölését), azt jelentette Moszkvának, hogy Georgescu saját szavai szerint az új helyi néptanácsok felállítása utáni időszakban (1949–1950) totális rövidzárlat keletkezett a központ és a helyi vezetőségek között. Bukarestből ugyanis ezrével érkeztek a rendeletek és körlevelek, melyek azonban sokszor ellentmondásosak voltak, és nem tartalmaztak egyértelmű utasításokat. Spandarian naplója szerint a román KV-ban azon is vitatkoztak, hogy mi a célszerűbb: Bukarestből már előre kitöltött űrlapokat küldeni a néptanácsoknak az ülések napirendjére vonatkozólag, vagy megengedni hogy az űrlapokat a helyi vezetők „önállóan” töltsék ki. A Moszkvából küldött két szakértő aztán megkérdezte Georgescut, hogy a tartományok új határainak kijelölésekor figyelembe vették-e a nemzeti kisebbségeket. Ez a célzatos kérdés érezhetően váratlanul érintette a minisztert, aki ellentmondásosan, pontatlanul és amint két évvel később kiderült, nem kielégítően válaszolt: „Figyelembe vettük ezt a szempontot. Maros és Sztálin tartomány például úgy lett kijelölve, hogy a lehető legtöbb magyart összefogja. De gyakorlatilag ez egy nagyon összetett dolog, mert a nemzetiségek nem kompakt [kiemelés tőlem – S. B.] tömbben élnek, hanem szétszóródva, és keveredve a román többséggel. Ezért nagyon nehéz feladat autonóm tartományokat kijelölni. Megvizsgáltuk az autonóm tartományok létrehozásának lehetőségét, de még nem születtek konkrét döntések a cél érdekében.”[40]
Az új alkotmány előkészítése és elfogadása (1950–1952)
A Magyar Autonóm Tartomány létrehozása szorosan kötődött az új román alkotmány előkészítéséhez és életbelépéshez. Ugyanazokban a hónapokban, amikor a közigazgatási reform zajlott, a Központi Vezetés elkezdett az 1948-as alkotmány szövegének „korszerűsítésével” foglalkozni. Szövegének tükröznie kellett a szocialista állam építése terén elért eredményeket, többek közt a vállalatok 1948-as államosítását és az 1949-ben elindított mezőgazdasági kollektivizálást. Érdekes megfigyelni az 1950. június 28-i titkársági ülésen elhangzott beszédeket, elsősorban Gheorghiu-Dej és Miron Constantinescu felszólalásait abból a szempontból, hogy – a közigazgatási reform esetéhez hasonlóan – milyen görcsös igyekezettel próbáltak meg elhatárolódni a közelmúlt minden retrográdnak tekintett, nem eléggé szocialistának minősülő mozzanatától.
Gheorghiu-Dej fejtegetése szerint az 1948-as alkotmányt az akkor még formailag létező liberális párti burzsoá elemek részvételével dolgozták ki, ezért egy „népi demokráciát” és nem egy „proletárdiktatúrát” tükrözött.
Az új alkotmány, melynek bevezetését 1951-ben tervezték, sztálinista mintára készült, habár Miron Constantinescu szerint is nyilvánvaló volt, hogy az 1951-es Románia még távol állt a szocialista Szovjetunió 1936-os fejlettségi szintjétől.[41]
Az ülés végén elfogadták egy, a politbürón belül működő belső bizottság létrehozását, és azt is elhatározták, hogy ennek munkája semmiféle nyilvánosságot nem kaphat. A bizottságnak az alkotmánytervezet elkészítése volt a feladata, amit aztán a Minisztertanács tanulmányoz. Formálisan a törvényalkotáshoz minisztertanácsi jóváhagyásra volt szükség. A nemzeti kérdéssel kapcsolatban nem hangzott el felszólalás.
Az eredeti tervnél azonban jóval lassabban haladt az ügy. Ennek hátterében a terménybegyűjtésben tapasztalt erős vidéki ellenállás állhat. Említettem már, hogy néhány tartományban igazi és véres kimenetelű parasztlázadások törtek ki. Csak az említett titkársági ülés után egy évvel, 1951 nyarán fordult az RMP főtitkára táviratban Sztálinhoz, hogy segítséget kérjen az új alkotmány megszövegezéséhez.[42] 1951. augusztus 4-én Sztálin pozitív választ küldött a Bukaresttől jövő kérésre, de javasolta, hogy a szovjet szakértők elé már az RMP KV-n belül kinevezett bizottság által kidolgozott tervezetet terjesszék elő.[43] A felkérésnek megfelelően, 1951 augusztusa és szeptembere között felállították a KV-n belüli bizottságot, az új alkotmány megszövegezésére. Sok megválaszolatlan kérdés van még az új alkotmány előkészítésével kapcsolatban, ugyanis nagyon kevés információ áll rendelkezésünkre az 1951. október 10.[44] és az 1952. május 14.[45] közötti időszakról. Az alábbi gondolatmenet tehát egy munkahipotézis, melyet az 1952 június és július hónapjaira vonatkozó, eddig áttanulmányozott dokumentumokból állítottam fel.
Egészen bizonyos, hogy 1951. november 22-én a bizottság összeült, hogy megvitassa a tervezetet[46], valamint az is, hogy még ugyanebben az évben[47] megszületett egy dokumentum „Egy új alkotmány tervezete” címmel.[48] A következő hónapokban, mint láttuk, súlyos gazdasági válságot okoztak a forgalomban lévő pénz surplus-je, valamint a nehéziparba befektetett hatalmas összeg; e válság ideje alatti időszakból nincs adat az alkotmánytervezetről. A Luca, Pauker és Georgescu ellen indított „frakció-ellenes” támadás heteiben viszont az alkotmány kérdése is előkerült a Politikai Bizottság 1952. március 25-i ülésén, egy látszólag furcsa megfogalmazásban: „Irányelvek az új alkotmánytervezet szövegezéséhez”.[49] Bizonyos tehát, hogy a már 1951. végén elkészült tervezetet Moszkvában visszatartották, és ezért volt szükséges néhány alapvető „módosításra” az alkotmány előkészítésében. 1952 első hónapjaiban[50] egy újabb bizottságot is felállítottak az új alkotmánytervezet szövegezésére[51]. 1952. május 14-én Gheorghiu-Dej elküldte Sztálinnak a belső bizottság által a román KV-nak kidolgozott tervezetét – mely nagy valószínűséggel már a második verzió volt. Az első megjegyzéseket Visinszkij[52], a külügyminiszter-helyettes tette és május 25-én továbbküldte az anyagot a Központi Vezetésnek, személyesen Grigoriannak. [53] Miután egy Gorshenin nevű szakértővel együtt megtette a javaslatait, Grigorian elküldte a szöveget Molotovnak, aki június 25-én átadta Sztálinnak a módosítási javaslatokat tartalmazó, Bukarestnek címzett „Választervezetet”. Az idézett orosz dokumentumkötet szerkesztői szerint, Sztálin nem hagyta jóvá a Molotovtól kapott dokumentumot, hanem saját kezűleg egészítette ki és úgy küldte vissza Molotovnak a végső változatot, melyet aztán 1952. július 6-án a szovjet KV a bukaresti kommunista vezetésnek továbbított.[54] Mi történt Bukarest és Moszkva között 1952 tavaszán, és továbbá: hogyan és ki által vetődött fel a MAT létrehozása? Forrásaink meglehetősen ellentmondóak. Egy román dokumentum arra enged következtetni, hogy május és június folyamán a két központi bizottság között csendes harc dúlt a magyar autonóm terület létrehozásával kapcsolatban.
Június 12-én – mikor Moszkvában már az alkotmánytervezetet vizsgálták – Bukarestben ülésezett a Politikai Bizottság. Az egyik napirendi pont volt: „Néhány módosítás az RNK közigazgatási-területi rajonálásának ügyében”.[55] Mogyorós Sándor vezette azt a bizottságot, mely „Etapa I-a” címmel benyújtott egy jelentést (referat), mi szerint, a kisebb és gazdaságilag kevésbé „vitális” közigazgatási területek összevonása révén a tartományok száma 28-ról 20-ra csökkenne.[56] A tartományok között még szerepelt Marosvásárhely, mely ugyanabból a 6 rajonból állt, mint az 1950-ben létrehozott Maros tartomány[57]. Tehát a júniusban keletkezett dokumentum semmilyen említést nem tett egy autonóm tartomány létrehozásáról. Néhány nappal később[58] ugyanaz a bizottság kiadott egy másik jelentést (Etapa II-a). Jelentés az RNK közigazgatási-területi rajonálásának helyesbítéséről”:[59] „A kormány és a párt elveit és iránymutatásait [a rajonok és tartományok megalakításával kapcsolatban – S. B. megj.] nem tartották tiszteletben maradéktalanul, mert a tartományok jelentős része nem elég erős ahhoz, hogy elfogadható módon betölthesse a RMP KV által kijelölt feladatokat. Másrészről az új alkotmány tervezetének szövege egy Magyar Autonóm Tartomány létrehozását tartalmazza, melyet a magyarok-székelyek által egy tömbben lakott területen kívánnak megvalósítani. [Kiemelés tőlem – S. B.]”[60] „A MAT Sztálin tartományból megkapja Csík, Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy, Udvarhely rajonokat valamint Rákos rajon keleti részét. A jelenlegi Maros tartományból Ludas rajon valamint Szászrégen és Marosvásárhely rajonok nyugati részéről néhány község Kolozsvár tartományhoz fog tartozni.”[61] „Ennek a tartománynak összesen mintegy 656.000 lakosa lesz, melyből 526.000 magyar és 123.000 román. A tartomány területe 1.419.000 hektár [14.190 km2 – S. B. kieg.], melyből 294.000 hektár szántó.”[62]
Miközben tehát az első variánsban még utalás sem történt a MAT-ra, a másodikban, néhány nap után, már elfogadható pontossággal nevezték meg a leendő tartomány határait, valamint statisztikai adatokat is közöltek róla. Mindez arra engedne köveztetni, hogy a kulisszák mögött a két pártvezetés politikai játszmája folyt: a szovjetek, Molotovval és Sztálinnal az élen nem csak „csiszolgatták” a szöveget, hanem több lényegi változást eszközöltek benne, elsősorban a Bukarestben visszatetszést keltő autonóm tartomány létrehozását. Ennek a képnek viszont ellentmondanak más birtokunkban lévő források. A már említett májusi Visinszkij-kísérőlevél, amely alapos kritika alá vette a román vezetés által benyújtott tervezetet, egyértelműen úgy említette a MAT-ot, mintha az már a Bukarest által küldött tervezetben is szerepelt volna: „A második fejezet 18-20. cikkelyben a Magyar Autonóm Tartományról van szó. Ugyanakkor az ötödik fejezet 57–58. cikkelyeiben ez a terület Székely tartomány néven szerepel. Egységes megnevezést kell alkalmazni.”[63]
A korabeli magyar források is ezt erősítik meg. A budapesti külügyminisztérium által az év végén készített feljegyzés szerint Gheorghiu-Dej már az 1952. március 26–27-én ülésező Nagy Nemzetgyűlésen tartott beszédében azt mondta, hogy az új Alkotmánytervezet irányelveiben a MAT létrehozása szerepelt.[64] Beszédét a sajtóban is közölték,[65] bár a hivatalos beszámoló nem tett említést a MAT létrehozásáról, amit akkor Bukarest nem tekintett biztos dolognak. Azért tartottam fontosnak a források ismertetését, mert az egymásnak ellentmondó információk legalább két súlyos kérdést vetnek fel: 1) miért szerepelt még a júniusi tervezetben Marosvásárhely Tartomány 6 rajonnal?; 2) ha viszont már 1952. tavaszától lehetett tudni, hogy a szovjetek a MAT létrehozását kívánják Romániában, miért nem tájékoztatta és készítette fel a román vezetés a tartományi pártbizottságokat, amelyek csak az utolsó pillanatban értesültek az ügyről? De az is lehetséges, hogy a jelentést készítő diplomata csúsztatta össze az időpontokat.
Térjünk most vissza a szöveg megfogalmazásához. Az az eredeti tervezet, melyet 1952. májusában Gheorghiu-Dej küldött Moszkvába, sajnos nem került az RMP KV kutatható anyagai közé, így nem tudunk arra válaszolni, hogy pontosan mit és milyen mértékben módosítottak a szovjetek. Mindenesetre biztos, hogy a 19-es cikkelyt így fogalmazta át Molotov és Sztálin: „Az Autonóm Magyar Tartományt a magyar és székely lakosság által egységes tömbben lakott terület alkotja és önálló, a MAT lakosai által választott közigazgatási vezetőséggel rendelkezik.”[66]
Kutatásaim még nem derítettek ki minden felmerült vitát az alkotmány megfogalmazása kapcsán. A szovjetek által – és személy szerint Sztálin által – játszott szerep 1952-ben a román alkotmány módosításában semmiképp sem példa nélküli eset a sztálinizmus utolsó éveiben. Krzysztof Persak történész egy néhány éve publikált tanulmányban a szintén 1952-ben átírt lengyel alkotmányról szólva megemlíti, hogy Sztálin saját kezűleg „szerkesztette” át a SZKP KV által már jóváhagyott szöveget.[67] Többek közt, Sztálin fontosnak tartott egy olyan bekezdést beilleszteni, amely egy „lengyel nemzeti kultúráról” és egy „lengyel nemzeti újjászületésről” beszélt (kiemelések: SB). Ez megerősíti azt a néhány nyugati kutató által hangoztatott nézetet, hogy hatalma utolsó éveiben Sztálin egy etnicizálódó nemzetfogalmat érvényesített saját birodalmában.[68] Ennek következtében a nemzeti formák tiszteletben tartása is elősegítette a MAT létrehozatalát 1952-ben.
Az 1952. július 10-i RMP PB ülésén kirobbant vita azonban azt bizonyítja, hogy a MAT létrehozását gyanúval fogadta több román vezető, elsősorban Gheorghiu-Dej elsőtitkár.
Miután Gheorghiu-Dej visszakapta Moszkvából a májusban megfogalmazott alkotmány-tervezet „módosításait”, 1952. július 10-én összehívta a Politikai Bizottságot, hogy megtárgyalja a kijavított szöveget. Az ülésen készült jegyzőkönyvnek az a része, mely a létrehozandó Magyar Autonóm Tartomány szerepére és státuszára vonatkozik, kiváló példája annak a „passzív ellenállásnak”, melyet Gheorghiu-Dej képviselt a szovjet nyomással szemben: miután a párttal szembeni minden belső ellenállást letört 1952 tavaszán, ügyes és a hatalmi harcból megerősödötten kikerült politikusként foglalkozhatott a MAT kezelésének kényes kérdésével:
„Emil Bodnăraş: A Magyar Autonóm Tartomány megjelenésével szükségesnek tűnik meszabni az ottaniak anyanyelvi használatát a bírósági eljáráson. A bírókat és a népi ülnököket megválasztják. Ha olyan személyt választanak, aki nem beszél románul, hogyan fog lezajlani az eljárás?
Miron Constantinescu.:[69] A szovjet alkotmány szerint minden autonóm tartományban a bírósági eljárások a vádlott anyanyelvén zajlanak. Politikai értelemben ezen csak nyerhetünk. Azerbajdzsán alkotmányát olvasva azt látjuk, hogy azokban a körzetekben [rajonokban – S. B. megj.] ahol a lakosság többsége orosz vagy örmény [olvassa];[70] mivel ezt vettem alapul, úgy fogalmazhatnánk: »A Magyar Autonóm Tartományban a bírósági eljárások nyelve a magyar, de azokban a rajonokban, melyekben román vagy más nemzetiségű lakosság él, az adott nemzetiség nyelve.« Vannak ugyanis olyan rajonjaink, ahol a lakosság román: pl. Ludas, Marosvásárhely.[71]
Gheorghe Gheorghiu-Dej elvt.: Ne menjünk tovább. Nem véletlen az, hogy az elvtársak nem tettek több megjegyzést. Hagyjuk így,[72] ne tegyünk hozzá semmit, csak a fordító használata maradjon. Indirekt formában egy nagyon fontos dolgot állapít meg. A bírósági eljárások román nyelven folynak, biztosítva az anyanyelv használatát. Ez a mi fejlettségi szintünkön elég. [Kiemelés tőlem – S. B.] Hagyjuk a 69-es szakaszt [valójában 68-as, lásd a 88. jegyzet – S. B. megj.] úgy ahogy van, ne módosítsuk.”[73]
A másnapra összehívott KV plénumának célja a párt szélesebb közvéleményének tájékoztatása volt a munkafolyamatról és a propaganda-kampány előkészítéséről; ezen az ülésen az autonóm tartomány létrehozásának okait Liuba Chişinevschi[74] vetette fel kissé bátortalan hozzászólásában, mely egyrészt megmutatta, hogy még a pártvezetésben is teljes titkolódzás vette körül a MAT létrehozását, másrészt érzékeltette azt a kétértelműséget, mely ennek az „olyan mint a többi, de mégis más” tartománynak a státuszát bonyolította: „Nem világos nekem az autonóm tartomány, nem is tudom, talán jobb lenne, ha pontosabban megfogalmaznánk, hogy miből áll ez az autonóm tartomány, milyen jogai vannak, mert így, ahogy fogalmaztunk, vagyis hogy minden tartománynak van néptanácsa, és a MAT-nak is, szóval ki kéne mondanunk, hogy ez nem egy egyszerű tartomány.”[75]
A javaslatra a jelenlevők egyáltalán nem reagáltak, és rögtön áttértek az alkotmány-népszerűsítő kampány szervezési kérdéseire, amelyet, mint azt Dej július 10-én mondta, a lengyel minta alapján kívántak megoldani, azaz minden fórumon (műhelyekben, kollektív gazdaságokban, kultúrházakban, iskolákban, bérházakban) külön erre a célra kiképzett agitátorok vezették a gyűléseket. [76]
A MAT-ról elsődleges forrásokkal rendelkezünk, melyek szerint csak július 20. és augusztus 10. között mintegy 17.000 agitátort küldtek oda, akik 320 különböző „agitációs helyszínen” 3.200 gyűlést tartottak, melyeken 66.700 fő jelent meg (a MAT teljes lakosságának majdnem 10%-a). Különleges figyelem irányult a tartomány székhelyére, Marosvásárhelyre, ahol a kampányról beszámoló jelentés szerint a város összes értelmiségijét sikerült bevonni a vitákba.[77] A tartományi agit-prop osztályok azt a fontos feladatot kapták a központtól, hogy a sovinizmus mindenfajta megnyilvánulása ellen lépjenek fel, és ugyanakkor folyamatosan harcoljanak a katolikus egyház „reakciós tendenciái” ellen. Az egyházban még érezhető volt Márton Áron, a gyulafehérvári püspök hatása, akit hívei szentként tiszteltek következetes antikommunizmusa és a magyar nemzeti jogok védelme miatt.[78]
Az új alkotmánytervezet a szocialista nyilvánosságban
Az utolsó percig agyontitkolt MAT létrehozása a meglepetés erejével hatott a romániai közvéleményre, amikor 1952. július 18-án minden megjelenő sajtótermék egész oldalas terjedelemben közölte és „vitára bocsátotta” az új Alkotmánytervezetet. A leközölt szövegben 3 egész cikkely foglalkozott a MAT-tal:
19. A Román Népköztársaság Magyar Autonóm Tartománya a kompakt magyar székely lakosság által lakott területből áll, és az Autonóm Tartomány lakossága által megválasztott, autonóm adminisztratív vezetősége van. A Magyar Autonóm Tartomány rajonjai[79]: Csík, Gyergyó, Udvarhely, Régen, Erdőszentgyörgy, Sepsiszentgyörgy, Marosvásárhely, Kézdivásárhely, Toplica. A Magyar Autonóm Tartomány közigazgatási központja Marosvásárhely város.
20. A Román Népköztársaság törvényei, a román állam központi szerveinek rendeletei és döntései a Magyar Autonóm Tartományban is érvényesek.
21. A Magyar Autonóm Tartomány Szabályzatát a Magyar Autonóm Tartomány Néptanácsa[80] dolgozza ki és jóváhagyás végett a Román Népköztársaság Nagy Nemzetgyűlése elé terjeszti.[81]
Annak a kampánynak, melynek során Románia teljes lakosságát 1952. július 18-tól elárasztották az alkotmánnyal és az Autonóm Tartomány megalakulásával kapcsolatos információkkal, két kulcsfontosságú kérdésben tisztáznia kellett a párt bizonytalan álláspontját: 1) majdnem 4 évvel azután, hogy a nemzetiségi kérdést hivatalosan megoldották, mi indokolta a tartomány létrehozását; 2) milyen szerepet szánt neki a RMP a román állam keretében.
A sajtóban július 19-én jelentek meg az első kommentárok, és már az első napoktól hűségesen követték a párt hivatalos lapjának, a Scânteiának az irányvonalát, melyet két, Chişinevschi és Bányai László aláírásával megjelent cikk közvetített. Mindkét szerző a MAT létrehozását a romániai nemzetiségi kérdés megoldásának „magasabb fokra emelésnek” tekintette a lenini-sztálini útmutatás alapján. A bukaresti magyar napilap ugyanezen a napon megjelent vezércikkében büszkén hangsúlyozta, hogy az új román alkotmány az 1936-os szovjet alkotmány alapján készült.[82]
Ennél figyelemre méltóbb – mivel egy olyan diskurzív sémának az első megnyílvánulása, melyet a következő években bőségesen kiaknáztak – egy másnap megjelent cikk, mely szembeállította a régi „feudális-polgári”, 1918 előtti magyar diszkriminatív nemzetiségi politikát és a két világháború közötti szintén elnyomó román nemzetiségi politikát az 1945 utáni rendszer politikájával, mely a nemzetiségi jogok széleskörű kiterjesztésével járt.[83]
A következő hetekben a sajtóban tárgyalt témák spektruma jelentősen kiszélesedett.[84] Különös hangsúlyt kapott az új rendszernek köszönhetően a nemzetiségek között kialakult példátlan harmónia ünneplése[85], ezen kívül egy olyan téma, mely iránt a székely kisebbség különösen érzékeny volt: az autonóm tartomány, mint a kulturális és gazdasági-egzisztenciális fejlődés perspektívája. Az a szándék, hogy a helyi oktatási intézményeket a nyelvi jogok kiterjesztésével erősítsék, a „Szabad hazánkban saját anyanyelvünkön tanulunk” című cikk fejtegette, mely az Orvostudományi és Gyógyszerész Intézetet méltatta, a MAT egyetlen egyetemi szintű intézményét, mint „a tartomány legfontosabb kulturális központját”.[86] Az írás kitért a kulturális és társadalmi progresszió kérdésére, és hangsúlyozta, hogy most a MAT és Marosvásárhely magyar munkásosztályának gyermekei járhatnak egyetemre, az új elit műhelyébe. Ander Zoltán, az orvosi egyetem tanulmányi igazgatója pedig így fogalmazott: „Az Alkotmánytervezet újabb fegyvert ad a kezünkbe, hogy szétzúzzuk az ellenséges, sovén, idealista vagy kozmopolita eszméket és ily módon hozzájáruljunk a tartalomban szocialista, formában nemzeti kultúra további fejlődéséhez”.[87]
A szigorú és gépies magyarázatokon túl a hivatalos propaganda más, emberbarátibb hangnemet is igyekezett megütni, és a szocialista költészetet is az ügy szolgálatba állította:
S hol a völgyeket a
Maros szeli át,
dolgozó magyar nyer
autonómiát,
közös birtokunkban
tágabb térre lép.
Így forr jobban össze
Az ország s a nép.[88]
A MAT területe, a történelmi Székelyföld jobbára iparilag fejletlen, gazdaságilag elmaradott, hideg klímájú hegyvidék, távol a közlekedési csomópontoktól. A lakosságnak olyan fellendülést ígértek, mely véget vet az Erdély fejlettebb részeire, illetve a XIX. századtól Bukarestbe és a Regátba irányuló hagyományos székely elvándorlásnak.[89] A propaganda másik visszatérő témája a kapitalista országokban (ideértve Jugoszláviát) és a szocialista országokban élő nemzeti kisebbségek helyzetének összehasonlítása volt. A nemzeti kisebbségek elnyomására amerikai példát hoztak: „Az Amerikai Egyesült Államokban olasz, kínai, portorikói, maláj, néger munkások milliói élnek elnyomatásban, Marokkóban és Indonéziában a munkásoknak [ebben az esetben a nemzetiség megnevezése nélkül – S. B. megj.] meg van tiltva a szakszervezeti mozgalom”. Ezen kívül idéztek „közelebbi” példát is: a román és magyar kisebbség „barbár elnyomatását és üldöztetését” Jugoszláviában.[90] A Scânteia-ból átvett másik cikk viszont egy Szovjetunióbeli példát citált a nemzetiségi kérdés megoldásának lehetőségeként: Adigej autonóm tartomány Krasznodar közelében a Kaukázusban fekvő kis terület, és éppen 1952-ben ünnepelte alkotmányának 30. évfordulóját.[91] Valószínűtlen, hogy a MAT lakosságát nagy örömmel töltötte volna el az implicite sugallt párhuzam a történelmi okokból ugyan elmaradott, de minden esetre az európai kultúrkörön belül lévő Székelyföld, és egy istenháta mögötti kaukázusi tartomány között. Minden esetre, mint az alábbiakból kiderül, Bukarestnek megvolt a jó oka arra, hogy a „sztálinista kultúra” ismeretében könnyen dekódolható egyéb figyelmeztetéseket küldjön a magyaroknak. A legdirektebb üzenet a Scânteia július 30-i számában jelent meg. A dagályos, doktrinér cikk a pártaktivistákhoz szólt. Ebben a többséget próbálták meggyőzni, hogy a MAT létrehozása „a dolgozó román nép alapvető érdekeinek megfelelő”, majd a magyarokat figyelmeztették, hogy Sztálin elvtárs is megmondta, „az autonómia nem jelent függetlenséget” sőt, ellenkezőleg, a tartományi autonómia „az egység legkézzelfoghatóbb formája”.[92] Azonos üzenetet közvetített a Romániai Magyar Szóban indított rovat az Alkotmánytervezet egyes pontjai kapcsolatban: „Kérdés: hogyan kell értelmezni a RNK Alkotmánytervezetének 20. szakaszát, amely szerint a RNK törvényei, az állam központi szerveinek határozatai és rendelkezései kötelezőek a MAT területén? Válasz: a helyi néptanácsok osztályai, a milícia helyi szervei, az ügyészek, a helyi bírósági szervek alárendelik magukat a megfelelő központi szervek rendeleteinek. Ezzel kapcsolatban Sztálin elvtárs a következőkre tanít: »A központi hatalom kezében kell meghagyni minden olyan funkciót, amely az egész ország szempontjából fontos«.”[93]
A hivatalos propaganda tudatosan egy nem kizárólag magyarjellegű, hanem egy integratív szerkezetként ábrázolta a tartományt, egy olyan közegként, ahol minden nemzetiség otthon érezheti magát. Elgondolkodtató a zsidó olvasóknak szánt üzenet: „Frankel József 19 éves munkás egyenjogúságot először ettől a rendszertől kapott, mert míg a régi rendszer gázkamrákat épített az olyanoknak, mint ő[94] (kiemelés – SB) addig ebben a rendszerben minden ember teljesen egyenlő lett, függetlenül attól, hogy románnak, magyarnak vagy zsidónak született”.[95]
A párt helyi apparátusában a MAT létrehozása látszólag nem váltott ki túlzott lelkesedést. 1952. július 18-án, az új alkotmány-tervezet hivatalos bejelentésekor Marosvásárhelyen a tartományi Politikai Bizottsága rendkívüli ülést tartott, melyen Nicolae Bota, a leköszönő román első titkár az ülés vége felé hirtelen bejelentette, hogy a párt az új alkotmány keretében egy magyar autonóm tartomány létrehozását is tervezi, ami „a nemzetiségi kérdés megoldásának helyes megvalósulása a lenini-sztálini tanítás szellemében”.[96] Erre csak a tartományi néptanácselnöke, Alexandru Cârdan reagált, aki azt kérdezte, hogy az ülések jegyzőkönyvét milyen nyelven kell majd vezetni. A helyi funkcionáriusok egyik fő gondja nyilván az volt, hogy megkapják a központtól az ideológiai útmutatást, és eközben gördülékenyen le tudják bonyolítani a szükséges „etnikai” cserét a magyar többségű tartomány nomenklatúrájában.[97] Cârdan által feltett kérdésének ugyanakkor mélyebb jelentőséget tulajdoníthatunk. Egy látszólag ártatlan ügy kapcsán ugyanis azt igyekeztek kipuhatolni, hogy ezután kiknek a kezében lesz a pozíció. Válasznak azonban nem maradt nyoma a jegyzőkönyvben.
A politbüro július 24-i „beiktatási” ülésén, melyet a rajonok titkárainak bevonása után a Bukarestből küldött delegáció vezetett, a központból kinevezett új vezetőség már hivatalban volt (a magyar Vincze János elnökletével, aki 1952 májusától belügyminiszter-helyettes volt).[98]
Végigtekintve a Vincze által diktált új nómenklatúra névsorán, világosan látszik, hogy a MAT megalakulásával elsősorban szimbolikus szinten etnikai alapú csere történt a pártkáderek között. Az új tartományi első titkár (a már idézett Csupor) és a tartományi néptanácselnöke, Bugyi Pál, valamint helyetteseik nagy része is magyar volt.[99] Evidens a moszkvai elvárás teljesítése, hogy a helyi apparátuson belül a magyar káderek jussanak szerephez; ez a tendencia 1952 utolsó hónapjaiban megerősödött. A párt és a néptanácsi vezetőség nemzetiségi összetételét vizsgálva az első tartományi pártkonferencia megnyitásakor (1953. januárja) azt tapasztaljuk, hogy a 21.598 regisztrált párttag közül (mely a MAT teljes lakosságának 2,9%-a[100]) 17.583 volt magyar (81,4%) és 3.880 román (18%).[101] A magyarok tehát kissé felülprezentáltak voltak a tartomány etnikai arányaihoz képest (77,3% a 20,1%-kal szemben). Ennél nagyobb különbségek mutatkoztak az 1953 januárjában tartott konferencián, ahol a megválasztott 50 fős Tartományi Bizottságban 41 magyar volt; ennél is jelentősebb azonban, hogy a PB 11 tagja közül 10 volt magyar.[102]
Csalóka képet mutatnak viszont rendelkezésre álló adataink a párt társadalmi hatását illetően. Az ország egészét hajszálérszerűen átszövő párt-képnek ellentmondani látszik, hogy még 1952-ben a MAT 428 mezőgazdasági községéből 77-ben – főleg Szászrégen és Marosvásárhely rajonok román falvaiban –, egyáltalán nem működött pártszervezet.[103] További néhány községben az 1949-ben kezdődött kizárási hullám következtében fel kellett azt számolni. Igaz tehát, hogy a magyar többségű területeken jobban meggyökeresedett a párt, másrészt differenciáltabban kell kezelni a mindenhatónak tekintett pártállam behatolását a vidéki társadalmi szférába.
Most pedig egy fontos kérdésre kell választ keresni: mit is kellett valóban érteni közigazgatási-területi autonómia alatt? Beszélhetünk-e a MAT létrehozásának hónapjaiban a magyar pártapparátus bármely fokú autonómiájáról? Az egyértelműen nemleges választ egy modellértékűnek tekintendő epizóddal lehetne illusztrálni, mely 1952 augusztusának elején történt.
Az autonóm tartomány létrehozása több formális módosítás mellett a magyar nyelvű napilap, az Előre megnevezésében is változásokat tett szükségessé. Az újság 1950-től „Maros tartomány tartományi bizottságának és néptanácsának lapja”-ként szerepelt. Július végén, amikor Csupor vezetésével az új tartományi vezetőség megérkezett Sztálinvárosból (Brassó) Marosvásárhelyre, elhatározták azt is, hogy a helyi magyarnyelvű napilapot átköltöztetik a MAT székhelyére. Sztálinvárosban ezúttal megszűnt a magyar nyelvű napilap.
1952. július 27-án Szövérfi Zoltán propaganda és agitációs titkár Szabó József főszerkesztővel együtt Sztálinvárosba utazott, hogy átvegye az addig ott megjelenő Vörös Zászlót.[104] A marosvásárhelyi Előre utolsó száma, melynek fejlécén még „Maros tartomány” szerepelt, augusztus 3-án jelent meg. Két nappal később a párt hivatalos tartományi sajtóorgánuma már átkeresztelve így jelent meg: Vörös Zászló – A Román Munkáspárt Magyar Autonóm Tartományi vezetősége és a Tartományi Néptanács Lapja.[105]
A PB augusztus 13-án tartott ülésén azonban Csupor, az első titkár kénytelen volt felvetni a fejléc megváltoztatásának körülményeit. Elmondása szerint előző nap telefonált neki Mogyorós kikelve magából Bukarestből, hogy megkérdezze, ki hatalmazta fel Csuport a fejlécen végrehajtott módosításokra. Szövérfi, az agitációs és propaganda felelős azt válaszolta, hogy a címcseréről szóbeli [kiemelés tőlem – S. B.] egyeztetés történt a KV Agit-Prop Osztályával, azonban a fejléc valóban nem lett jóváhagyva a központban, mert azt helyben dolgozták ki. Jellemző nemcsak a korszak szellemére, de a MAT jellegéről és státuszáról is Csupor magyarázta a befolyásos Mogyorós dühének okairól: a változtatás a pártközpont előzetes hozzájárulása nélkül történt, és ezt a „fegyelmezetlenséget” csak tetézte, hogy az alkotmánytervezet még nem volt véglegesítve. Mi történne, ha a Nagy Nemzetgyűlés nem fogadná el ilyen formában? Az osztályellenség – fejezte be mondandóját Mogyorós – „biztosan kihasználná ezt a baklövést, mondván: hát milyen demokrácia ez, hogy egy törvényt még meg sem szavaztak, és máris életbe lép?”[106]
A MAT létrehozása mégis paradox helyzetet eredményezett. Egyrészt a központi hatalom szigorúan a kezében tartotta az irányítást, olyannyira, hogy még egy rendkívül gyors de minden valószínűséggel „ártalmatlan” vidéki lap fejléccserével is foglalkozott. Másrészt a párt maga is tisztában volt vele, hogy az erdélyi magyarok számára az „autonómia” kifejezés nem kopott meg sem a II. világháború traumája miatt, sem a kommunizmus internacionalista retorikájának következtében. Azzal, hogy hivatalosan tabunak számító témákat mint a kisebbségi jogok kérdését és az autonómiát a nyilvánosság szintjére emelte, a propagandakampány akaratlanul is a nemzetiségi konfliktusok katalizátorává vált, egy olyan területen, ahol a román és magyar népcsoport közötti versengésnek történelmi hagyományai voltak. A gyakran elhangzó idillikus megemlékezések („akkoriban nem számított ki volt a magyar és ki a román”) egy fiktív valóságot konstruálnak. Az erdélyi párhuzamos – és egymást kizáró – román és magyar nemzetépítés messze nem volt egy feudális-polgári hagyomány maradványa, s időnként lappangva, időnként nyíltan a mindennapok része volt úgy a két világháború, mint a kommunizmus alatt.[107]
A párt helyi apparátusát váratlanul érte az utolsó pillanatig titokban tartott MAT létrehozása, azonban a helyi vezetők hamar felismerték, hogy milyen nagy veszélyeket rejt magában a helyzet. A tartományi PB július 24-i ülésén Bugyi konstatálta a tartományban jelenlévő „jobboldali elhajlás”-t (azaz a Lucához kötődő emberek jelenlétét); figyelmeztetett rá, hogy már az alkotmánytervezet megjelenésekor az ellenség soviniszta szlogenekkel jelentkezett. Bugyi szerint nem csak gazdasági jellegű volt a probléma (amely a régi uralkodó osztályok sovinizmusára korlátozódott), hanem létezett a „súlyos nemzetiségi kérdés” is, amelynek megoldásán intenzíven kell dolgozni.[108] Az egyik tartományi titkár, Lukács László rögtön hozzátette, hogy az autonóm tartomány létrejötte teljesen új jelenség az ország életében, és a propaganda feladata a lakossághoz eljuttatni azt az üzenetet, miszerint a MAT – nevével ellentétben – nem csak magyaroknak ad otthont.[109]
Bota, a leköszönő elnök a maga részéről a „veszélyes tüntetések”-re hívta fel a figyelmet a marosvásárhelyi Orvosi- és Gyógyszerész Intézeten, amely fontos „lakmuszpapír” volt, mivel a MAT-beli egyetlen felsőoktatási intézményeként a lakosság egyfajta magyar nemzeti tulajdonnak tartotta, a párt pedig óvatosan kezelendő káderek műhelyének. Az új alkotmány miatt összehívott gyűlésen sokan feltették a kérdést, hogy a július 19-i Scânteia-ban megjelent cikkben miért használták ismét a „nemzeti kisebbségek” hagyományos kifejezést, melyet 1948-tól a semlegesebbnek tartott „együttélő nemzetiségek” formula váltott fel.[110]
Az ezt követő hetekben sem csillapodott a helyzet. A gyakran vasárnap, miseidőben tartott gyűléseken a tartomány lakosai közül sokan nem vettek részt (párttagok sem). Aki részt vett, és főleg a magyarok „tendenciózus kérdésekkel” élezték a vitát: a magyar nemzeti szimbólumok, elsősorban a zászló használatát firtatták, a hadsereg MAT-ban állomásozó egységeinél használatos nyelvet, vagy éppenséggel azt, hogy a tartományban milyen pénzt fognak kibocsátani.[111] Sok gyűlésen szóba került az a szóbeszéd, miszerint a közeljövőben román–magyar lakosságcsere készülne, egyértelműen azért, hogy egy etnikailag homogén magyar terület jöjjön létre.[112] Jóllehet a hatóságok rögtön cáfolták ezeket a megalapozatlan híreszteléseket, ennek ellenére a gyűlések akaratlanul is a lakosság között szájról szájra terjedő álhírek kiindulópontjaivá váltak.
Néhány magyarban úgy tűnik az „autonómia” kifejezésre működésbe lépett a feltételes reflex, miszerint ez a Magyarországhoz való visszacsatolásnak az előjele. Mint a Székelyföld 1940-es visszacsatolásának napjaiban, melynek emléke a kollektív tudatban nagyon is élő volt, a tartományban élő (akár ott született, akár betelepült) románok ismét „idegenek” lettek, és néhány olyan eset is előfordult, mikor a helyi magyar többség nyilvánosan fenyegette vagy inzultálta a románokat.[113] A román többségű Szászrégen rajonban kitört a pánik a lakosság körében, és elkeseredetten suttogták: „Most újra a magyarok fognak dirigálni.”[114]
Az „1940-es szindróma” nem csak az ott élő románokon és magyarokon volt megfigyelhető; 1952 nyarán sok minisztériumi tisztviselő és bukaresti pártfunkcionárius töltötte szabadságát a MAT szívében lévő híres üdülőhelyen, Tusnádfürdőn. Egy helyi legenda szerint a Magyar Autonóm Tartomány alapításának hírére sokan megszakították szabadságukat, és az első vonattal visszatértek a fővárosba.[115] Még ha ez a történet teljes egészében a székely folklórnak lenne is tulajdonítható (bár úgy tűnik, több annál) egy teljes mértékben gyanún felül álló forrásból, a Scânteia levelezési rovatából is kitetszik, mekkora megdöbbenést váltott ki, és milyen mélyen gyökerezett félelmeket ébresztett fel a román lakosság körében a MAT megalapítása.
A MAT-ot két erős toposz övezi a mai erdélyi magyar közgondolkodásban: 1) a MAT-ban „magyar volt az autó, de román a sofőr”; 2) a MAT egy gettószerű alakulat volt, amit arra használt fel Gheorghiu-Dej, hogy a MAT-on kívül eső Kolozsvár jellegét megváltoztassa. Mint minden toposzban, itt is összekeverednek valóságelemek és sztereotípiák, és minden egyes tételt alaposan vizsgálnunk kell. Dolgozatom utolsó részében azt vizsgálom, hogyan építette fel a párt kulturális propagandája a proletár magyar kultúrát, és milyen viszonyban állt e konstruált világ a MAT adminisztratív központja mindennapjaival.
Kezdjük tehát azzal a tétellel, hogy a MAT létrehozása erősen megosztotta az erdélyi magyar irodalmi és művészeti köröket. Kétségkívül igaz, hogy a székelyföldi írók, művészek és kulturális intézmények iránti fokozott figyelem és támogatás nem csak Bukarest, hanem Moszkva részéről is érezhető volt az 1950-es évek elején. Nem csak a szovjet politikusok, hanem a kulturális világ fényei mint Ilja Ehrenburg író az új magyar kulturális központnak tekintették a MAT-ot: „Kalmár elvtárs folyó hó 10-én vacsorán látta Sütő András állami díjas írót, a Falvak Dolgozó Népe főszerkesztőjét. […] Érdekes mozzanatokat ismertetett annak illusztrálására, hogy az utóbbi időben milyen megkülönböztetett figyelmességgel kezelik a magyar írókat az Írószövetségben, a Művészeti Tanácsnál és más szerveknél. Sütő elvtárs tagja az Írószövetségben ama bizottságnak, amely a Szövetség tagjai számára folyósítandó anyagi juttatások ügyében dönt. Elmondotta, hogy sokszor neki kell hadakoznia az ellen, hogy tehetségtelen, karrierista elemek számára meg nem érdemelt összegeket szavazzanak meg, azzal az egyetlen indoklással, hogy a magyar írókat támogatni kell [kiemelés tőlem – S. B.]. Személyes tapasztalatait is ismertette annak kapcsolatban, hogy mint magyar író, milyen megkülönböztetett, szinte tüntető bánásmódban részesül. Megemlítette azt is, hogy minden olyan irodalmi alkotást, amely a MAT-ban játszódik, szinte kritika nélkül fogadnak el: ezért több esetben előfordul, hogy selejtes irodalmi művek, illetve régebbi alkotások napvilágot látnak, pusztán azért, mert szerzőjük megemlíti benne a MAT-ot. Ezután egy jellemző esetet mondott el Sütő et. azzal kapcsolatban, hogy milyen fontos eseménynek tartják a Szovjetunióban a tartomány létrehozását. Kovács György író mesélte neki legutóbb, hogy Ilja Ehrenburg et. egy találkozásuk alkalmával érdeklődött a tartomány helyzete felől. Amikor néhány kérdést megemlített, Ehrenburg et. válaszaiból kitűnt, hogy a tartomány valamennyi időszerű problémáit részleteiben és kitűnően ismeri.”[127]
A MAT-ban tevékenykedő magyar művészeket az állam nemcsak anyagilag támogatta, hanem szimbolikusan is elismerte és díjazta: 1952 novemberében Kovács György írót II. osztályú állami díjjal jutalmazták a „Foggal és körömmel” című regényért, Sütő Andrást és Hajdú Zoltánt pedig III. osztályú díját az 1949-ben közösen írt „Mezítlábas menyasszony” című színdarabért.[128] Az 1950. decemberében Kolozsvárott, aztán Marosvásárhelyen bemutatott „Mezítlábas menyasszony” jelentős szerepet játszott a létrehozandó nyelvű sztálinista kultúrában. A színdarab 1950. nyarán játszódik egy mezőségi újonnan alapított kollektív gazdaságban és az osztályharc szempontjából, „belülről” tárgyalja az új társadalmi mikrokozmosz életét, természetesen a párt útmutatásait követve: „Kovács György, Asztalos István, Horváth István, Sütő András, Bonczos István és Szemlér Ferenc írásai a városon és falun folyó osztályharc szétválaszthatatlan egységét bizonyítják.”[129]
Az utóirat névtelen szerzője ezután a színdarab gyengébb pontjaira is rávilágított: „A színjáték hibái viszont abból származnak, hogy a szerzők bizonyos részletmegoldásokkal lebecsülik az ellenség erejét, más részletmegoldásokkal pedig lebecsülik saját kommunista hőseit. Ilyenkor nem tudnak meggyőző tudósítást adni az új embert formáló harcról.”[130]
Mindennek ellenére Tamás Gáspár „az új erdélyi irodalom legfontosabb művének” tekintette a színdarabot az Utunkban megjelent kritikájában, mivel hitelesen ábrázolta az új falusi ember életét és a falusi szocializmus építését. A kulcsfigurának Kocsis Mihályt, az „ingadozó középparasztot” tartotta, akit sok megpróbáltatás után sikerül csak megnyerni a szocializmus ügyének.[131] Tamás állásfoglalását egy fontos cikk előzte meg, amely szintén az Utunkban jelent meg 1950-ben Marosi Péter tollából. Marosi azzal vádolta a „régi” magyar írókat, mint például Szilágyi Andrást és Molter Károlyt, hogy képtelenek „megújulni” és a „szocialista társadalom hőseinek dinamizmusát ábrázolni”. Marosi őket olyan fiatal és nem polgári, hanem egyben népi származású és gondolkodású írókkal vetette össze mint Horváth István és Sütő András, akiknek művei „emberszeretet, összetartást és hősiességet sugároznak”.[132]
Nem véletlen tehát, hogy az urbánus Tamás Gáspár egy Székelyföldön tevékenykedő fiatalok által megírt színdarabot tartott az 1945 utáni erdélyi magyar irodalom legfontosabb teljesítményének: ennek megítélésem szerint két oka is van. Egyrészt a könnyen fogyasztható és kommunista értékeket hordozó irodalom az írni-olvasni tudó falusi lakosság szocialista akkultúrációját és öntudatát szolgálta. Erre jó példa az 1952-ben született „Vihar a havasban” című színdarab, amely – a már ismerős szörnyű múlt/boldog jövő toposzát követve – az 1945 előtti magyar és román nacionalizmus közötti ádáz harcot ábrázolta. A drámát 1952. novemberében mutatta be a marosvásárhelyi Székely Színház, és tekintettel a MAT létrehozására, azaz a nemzeti kérdés „helyes” megoldására, Papp Ferenc irodalmár azt írhatta: „Nem véletlen, hogy ez a darab a MAT-ban született meg”.[133]
Még fontosabb, hogy az új irodalom „feldolgozásával” a falvakban megalakított amatőr színjátszó társulatokat bízták meg. Az 1950-es évek székelyföldi falvaiban nem a Scânteia vagy az Előre bonyolult szerkezetű cikkei közvetítették a kommunizmus értékeit, hanem az egyéni példák sokaságán (például a „megtérő” középparaszt) alapuló novellák, elbeszélések és színdarabok. Természetesen az új szocialista irodalmat a helyi elit (párttitkárok, néptanács- és kollektívelnök) legitimációs eszközének is tekinthetjük.
Milyen viszonyba állt a rendszer által konstruált kultúra és a MAT-ban élő emberek mindennapi élete? A helyzet bonyolultságát jól szemlélteti az orvosi egyetemről kialakított proletár és egyben nemzeti mítosz, mely szerint ott nevelte a párt a magyar munkások fiaiból álló új városi elitet. Kitűnően jellemezte a mítosz és valóság közötti levő szakadékot Csupor Lajos tartományi elsőtitkár, amikor az 1953-ban Marosvásárhelyre leutazott Akulov szovjet kolozsvári konzult értesítette az egyetem „nehézségeiről” és elsősorban a még mindig napirenden levő nemzetiségi konfliktusról.[134] Csupor elmondása szerint a tartományi pártbizottság, amely az utóbbi hónapokban az egyetem működését vizsgálta, azt állapította meg, hogy az alig 1000 diákból álló intézményben 3 különböző nacionalista csoport is fejt ki tevékenységet: a „románellenes magyar soviniszták”, a „nacionalista zsidó cionisták” és az „antiszemiták”. A hatóságokat az is zavarta, hogy a diákok és tanárok körében „sok a rendszer nyílt és burkolt ellensége”. Ráadásul a diákság 54%-a kis-és középpolgárnak számító családból származott, mivel a jobboldali elhajlás leleplezése után is meg lett nekik engedve, hogy tanulmányaikat befejezzék.[135] Csupor azt is helytelenítette, hogy a tanárok közül több magyar állampolgár is volt, és néhányan a nyilaskeresztes párt, vagy a Horthy-rendszer támogatói voltak. Putnoky professzor 1944-ig nyilas volt,[136] míg a másik neves magyarországi tanár, Miskolczy Dezső professzor „Márton Árontól kapott pénzösszegeket 1945–46-ban”. A paranoiás korszellemmel összhangban Csupor azt is Putnoky fejére vetette, hogy „munkájában nem követi a szovjet tudományt, és Pavlovot lenézi”.
Ezek a nemkívánatos személyek, tette hozzá Csupor, szakmai tudásuk miatt nélkülözhetetlennek érzik magukat.[137] Azzal is vádolta őket, hogy 1945 óta állandóan „titkosan szabotálják a felszereléseket”, vagyis állítólag fontos műszereket rejtegettek éveken át. Példaként Pete Pál professzort említette, aki „kulákokat helyezett el a klinikákba”. A nővérek viselkedése is aggodalomra adott okot: többségűk apáca volt, és az is előfordult, hogy megtagadták a véradást Észak-Korea megsegítésére. Az utolsó év osztályharc eredményeiről beszélve Csupor fontos adatokat közölt Akulovval: 1952. májusában „8 cionistát dobtak ki [kiemelés tőlem – S. B.] és 163 kulák származású diákot”, de még mindig 300 polgári származású diákjuk van.[138]
Egy másik ideológiai front az egyházak és a szekták társadalmi befolyása ellen indított támadás volt. Márton Áron püspök 1949-ben történt letartoztatása és a békepapi mozgalom elindítása nem eredményezte a katolikus egyház megtörését, és a pünkösdvasárnapon tartott csíksomlyói Búcsú minden évben súlyos problémát okozott a hatalomnak. 1953-ban például a tartományi pártvezetés, a „tervezett búcsú-elleni akciók megvitatása” után az összes magyar színház (beleértve a tartományon kívüli kolozsvári magyar színházat) és 6 mozikaraván mozgósítását rendelte el azzal a céllal, hogy távol tartsák a tömegeket az egyházi, ellenségesnek tekintett rendezvénytől.[139]
A Szovjetunióval foglalkozó antropológusok és társadalomtörténészek előtt jól ismert a szekták és a millenarisztikus mozgalmak virágzása mint a társadalom ösztönös és irracionális reakciója a totalitárius ideológiai nyomásra.[140] Romániában és a Székelyföldön is hasonló, tömeges méretű jelenségekkel állunk szemben. A legismertebb eset a Gagyi József által feltárt 1949-es máréfalvi millenarisztikus mozgalom kialakulása és megtorlása[141].
A szekták terjedéséről a MAT-ban vázlatos képet kapunk az 1952-53-i pártból való kizárásokat dokumentáló levéltári iratokat vizsgálva. A heti rendszerességgel tartott büróűléseken 1953 első feléig általában több tíz, de volt amikor közel 100 személyt zártak ki a párt soraiból. A kizárások okai a legkülönbözőbbek voltak, de néhány ok kiemelkedően gyakori volt: a korrupció és a szexuális erkölcstelenség vádja[142] vagy egy valamelyik tiltott szektához való tartozást (szombatos, jehovista, pünkösdista, baptista). A szekták tevékenysége, az általuk képviselt társadalmi radikalizmus (például a fegyverviselet megtagadása) különös zavarba ejtette a helyi hatalom képviselőit. Érdemes megjegyezni, hogy Sztálin halála (1953. március 5.) Romániában is rendszerellenes híresztelések elindítója volt. Csupor Lajos így jellemezte az április elejére kialakult helyzetet Akulov kolozsvári szovjet követnek: „Az utóbbi időszakban nagyon erősödött az ellenséges tevékenység, és főleg a katolikus egyház és szekták részéről. A parasztokat arra buzdítják, hogy ne dolgozzanak, ne szolgáltassák be termékeiket, ne fizessék be az adókat. Különösen a jehovistákkal van baj, mert ők is a békére szólítják fel az embereket, de a béke védelmét fegyvertelenül és vérontás nélkül fogadják csak el. Azt mondják, háború esetén sem szabad fegyvert fogni. A szekták ágensei a marosvásárhelyi katonai helyőrségnél is végezték némi sikerrel effajta aknamunkát. Sztálin halála is arra adott alkalmat, hogy néhányan kijelentsék: vége a kommunizmusnak. Az orvosi egyetem egyik professzora azt mondta diákjainak, hogy Sztálin valóban már régóta halott volt”.[143]
Néhány nappal később Csupor a vallásellenes harc egyik jellegzetes aspektusáról, az ember eredetéről szervezett vándorkiállításokról beszélt egy pártgyűlésen: „A miszticizmus leküzdése érdekében 154 értekezletet és kiállítást szerveztünk az emberiség eredetéről, amelyen 8.000 ember vett részt. Eredményként Parajdon a 20 jehovistaból 6 maradt. Alsósófalván és Felsősófalván viszont 108-ról 140-re emelkedett a jehovisták száma.”[144]
Különösen égető volt egyes tanítók magatartása, mivel ismeretes, hogy főleg falusi közegben ők képezték a helyi elit nagy hányadát és rájuk hárult a kommunista értékek és viselkedési minták közvetítése a társadalom felé. A magyarok között sokan egyáltalán nem tudtak és nem is voltak hajlandók románul megtanulni, és az is előfordult, hogy egy csíkszentdomokosi tanító, Bakó Kálmán azért tiltotta meg a román énekek tanítását, mert „a MAT-ban vagyunk és itt nem lehet románul énekelni…”[146] A tapintatlan tanító tehát a MAT-ban egy újabb „kis magyar világot” látott. De még a megbízhatónak tartott kollektív gazdaságok elnökei részéről is előfordultak „felelőtlen” kijelentések: „A soviniszta megnyilvánulások ellen harcoló pártbizottság azt állapította meg, hogy a Magyar az autó, de román a sofőr reakciós mondóka az illyefalvi kollektív elnöke és a pártszervezet titkárától, Soós Andrástól származik.”[147]
Ami Marosvásárhely jellegét illeti, a ’30-as években Molter Károly által oly szépen jellemzett kispolgári „flekkenváros” nehezen válhatott néhány év leforgása alatt „proletár várossá”. Minden igyekezet ellenére (lásd például a Simó Géza bútorgyár körül épített mítosz: „Közép-Európa legnagyobb bútorgyára”, ahol ráadásul a munkások zöme magyar volt) a valóság sokkal prózaibb volt, mint ahogyan a sajtó ezt ábrázolta. Az egyik legsúlyosabb gond egyértelműen a lakáshiány bizonyult. Egy 1951-es irat szerint, még a MAT létrehozása előtt is, miközben a város befogadóképessége alig 40 ezer ember volt (a közel 50 ezer lakossal szemben), 72 ezer beköltözési engedély érkezett főleg az 1950-es a rajonálás következtében.[148] Mégis a kollektív emlékezet egyfajta „építőkorszaknak”, a fejlesztések korának őrizte Marosvásárhely számára a MAT megalakításának követő időszakot. Ami pedig az elnyomó gépezetet illeti, bár nem rendelkezünk még elegendő információról a városban és a MAT-ban működő szervek aktivitásáról, mégis megfigyelhető, hogy például 1952–1953-ban a tomboló Luca-üggyel kapcsolatos megtorlások sokkal kevésbé sújtották az autonóm tartományt, mint például az akkor még magyar többségű[149] Kolozsvárt. Megítélésem szerint ez elsősorban annak köszönhető. hogy a MAT-ot, me