P r i t z   P á l  

BÁRDOSSY   LÁSZLÓ

                                                                                  Mindig bátor Édesanyám emlékének

                                                                                  "A múltnál nincs kényesebb dolog;

                                                                                  mint tüzes vashoz, nyúlj félve hozzá:

                                                                                  másképp tudomásodra hozná,

                                                                                  mily forró a saját korod."

                                                                                               (Johann Wolfgang Goethe

                                                                                              Kálnoky László fordítása)

Előszó

            Ez a könyvecske azért született meg, mert írója segítségnek szánta. Segítségnek ahhoz, hogy több, mint félévszázad múltán végre feloldódjanak a görcsök, és Bárdossy László szerepe kapcsán termékeny legyen a párbeszéd.

            Ne legyen táboruk azoknak, akik a történelem megengedhetetlen leegyszerűsítésével közvetlen kapcsolatot látnak az 1941-es tragikusan rossz döntések és az 1944-es infernó között.

            És ne legyen táboruk azoknak, akik a történelem - csupán ellenkező előjelű - megengedhetetlen leegyszerűsítésével mai példaképpé felmagasítható hőst látnak ott, ahol nincsen ilyen hős.

            Ne legyen táboruk azoknak, akik csak a Sors ujját látják ott, ahol - minden más irányú jó szándékkal együtt is - gyarló emberi döntések egyengették az utat ahhoz, hogy később minden valóban szinte kiuttalanná váljék, még reménytelenebbnek tűnjék az élet.

            És ne legyen táboruk azoknak, akik ott is csak rossz szándékot, gyarlóságot vélnek felfedezni, ahol csupán a jó bizonyult kevésnek a súlyos meghatározottságok közepette.

            Ne legyen Bárdossy-jelenség, ne legyen a múlt ilyen vagy olyan érzelmek által átszínezett elhomályosulása. Ne legyen Bárdossy László neve hívószó! Engedjük őt végre oda vissza, ahol már régóta ténylegesen megvan a maga helye.

            Helye a magyar történelemben. A kistisztviselőé, aki éppen akkor jutott a miniszterelnöki székbe, s vált végzetesen rossz döntések részesévé, helyenként formálójává, amikor a helyes döntések meghozása nálánál jóval nagyobb tálentumok erejét is talán meghaladta volna.

            És helye a szombathelyi sír csendjében, ahová a gyilkos sortűz roncsolta tetemét Asszonya elvitte, hogy abban a városban aludhassa örök álmát, ahol annak idején meglátta ezt a világot.

            Legyen erőnk a múlt reális ábrázolásához. Használjuk a rációt, egyedül az Ember szép eszközét. Éljünk mindazzal a tudással, amelyet a történetírás szorgos művelői közkinccsé tettek.

            Tegyük a dolgokat a maguk helyére. Ne tagadjuk meg magunktól az érzelem jogát, érezzük át mindazt a szenvedést - egyik és másik oldalon egyaránt -, amely azoknak a nehéz esztendőknek sok emberét sújtotta, de ne higgyük, hogy az érzelem adja a kezünkbe a kulcsot a múlt megismeréséhez. Használjuk az intuíció eszközét, hiszen bármennyire is sok forrás segít a múlt rekonstruálásában, számos kérdés eldöntéséhez nincs történeti kútfő. Ám van és lehet intuíció. És még inkább van és lehet hideg fej és tiszta tekintet e hihetetlenül bonyolult, ellentmondásos világban való eligazodáshoz.

            E munka szerzője történész, aki büszke szakmájára, mert vallja, hogy a múlt pontos feltárásához az egyik legbiztosabb eszközt a történettudomány nyújtja. De azt is számos esetben tapasztalhatta, hogy a társadalom történelmi tudatára sokszor lényegesen nagyobb hatást gyakorol az irodalom, a publicisztika, a film. És a sor még hosszan folytatható lenne...

            A szerző nem titkolt szándéka, hogy mondanivalója szélesebb körökhöz jusson el.

            Ezért íródott e könyvecske a történelmi dokumentumregény műfajában.

            A műfajváltást ez magyarázza, a tartalom azonban a történettudomány szigorú forráskritikai szabályai alapján formálódott ki.

            Az írói fantázia szülte részek ebbe a tartalomba ágyazódnak, ez a matéria kölcsönöz ezeknek is - remélhetőleg - históriai hitelt.

            Amit az olvasó ebben a munkában megtalál,  az a történettudomány eddigi eredményeire épül. A szerző igyekezett minden tárgyba vágó - levéltárak mélyén pihenő, testes dokumentumkötetekben feltalálható - forrást áttanulmányozni, forgatta a visszaemlékezéseket, s segítségül hívta a történész szakma teljesítményeit. Ezek közül név szerint is illik megemlítenie Czettler Antal, Dombrády Lóránd, Juhász Gyula, C.A. Macartney, Sipos Péter könyveit.

            Vajha munkánk némi eredménnyel járna.

Mátrafüred, 2000. Szilvesztere
 

Első könyv

           1945. október 3-án reggel csendesen szemerkél az eső a vadregényes, őszi színekbe borult salzkammerguti tájon. A Salzburgban lakók nem sok ügyet vetnek arra a leponyvázott amerikai katonai teherautóra, amely dél felől jött be a városba, hogy onnan a repülőtér felé vegye útját. Pedig ha tudnák, hogy a ponyva olyan embereket rejt el, akik szavától, akaratától még néhány hónappal korábban nagyon sokak sorsa függött.

            Most az amerikai hadsereg rabjai ők, akiket azért visznek a repülőtérre, hogy átadják honfitársaiknak, - azok tegyék mérlegre viselt dolgaik súlyát.

            A repülőtéren röviden csattannak a parancsszavak, s a ponyva alól kibújó fakó, gyűrött arcú figurák gyorsan felszállnak a rájuk várakozó gépre.

            Két sorban ülnek. Gömbös Ernő százados - a néhai miniszterelnök fia - Szálasi Ferenc mellé kerül, a volt szárnysegédnek azonban a nemzetvezető már nem adhat semmiféle utasítást. Jaross Andor, a Törvényhozók Nemzeti Szövetségének volt társelnöke sem vált szót a vele szemben ülő Kunder Antallal, a Sztójay-kormány volt kereskedelem- és közlekedésügyi miniszterével.  Szöllősy Jenőnek, Szálasi volt miniszterelnök-helyettesének tekintete elsiklik a volt tájékoztatásügyi miniszteren, Kassai-Schallmayer Ferencen. A sokáig oly rettegetten szálfa tartású Endre László jó ideje kissé meggörnyedve jár, most pedig magába süppedve néz maga elé.

            A másik sorban Reményi-Schneller Lajos, kerek évtizeden át minden kormány pénzügyminisztere, a németek egyik legfontosabb informátora kutatva nézi a vele szemben ülő Imrédy Bélát, aki inkább az útravalóul kapott kenyeret és sajtót eszegeti, s közben el-elszundikál. Hellebronth Vilmos pedig - őt Szálasi alig egy éve tárca nélküli miniszterként a termelés folyamatos vezetésével bízta meg - Bárdossy László szépen metszett arcéléből szeretné kifürkészni az egész illusztris társaság számára nem sok jóval kecsegtető elkövetkező napokat.

            Bárdossy azonban - ha már fizikailag nem teheti - legalább lelkileg szeretné mennél inkább kizárni magát ebből a kényszerű, számára szinte fizikai kínt jelentő  közösségből.

            Most felszakad a felhőzet, s a nap sugarai jobbról lövellik be fénysugaraikat a spártai ridegséget árasztó gépbe. A jobbról jövő fény kétségtelenné teszi, hogy a Haza felé haladnak, s ez a hazaút lehunyt szemei elé hozza a lepergett éveket.

*

            Bárdossy László Szombathelyen született 1890. december 10-én kisnemesi-hivatalnoki családból. Édesapja Bárdossy Jenő miniszteri tanácsos volt, édesanyja pedig felsőöri Zarka Gizella. Középiskoláit Eperjesen és Budapesten végezte, tehát a történeti Magyarország széles térségeit ismerte meg már fiatalon. Jogot Budapesten, Berlinben és Párizsban tanult, így nyelvtudása - amely az angol nyelvet is magában foglalta -, látóköre révén hamar társai fölé emelkedett. De kiemelkedését mégis elsősorban éles elméje alapozta meg. A fáma szerint a vizsgák idején diáktársai szájról szájra adták a hírt: - "Bárdossy Laci vizsgázik, menjünk, hallgassuk meg őt." Idealizmus, magas erkölcsi érzék, a szép formák iránt igényesség, az esztétikum sajátosságaival való foglalatoskodás jellemezte leginkább. Így aligha véletlen, hogy a frissen diplomázott fiatalember 1913-ban a kultusztárcához került, itt kezdte meg pályafutását. A Vkm-ben - ahogy a kultuszkormányzatot nevezték - ismerte meg a korabeli magyar államigazgatást, annak munkamódszereit, mentalitását.

            A minisztériumi ranglétrán - amint az a legtöbbször történt - nagyon lassan haladt előre. Segédfogalmazó, és még 1918-ban is csak miniszteri segédtitkár. A magyar história már az ellenforradalom éveibe fordult, amikor 1921-ben miniszteri titkári kinevezést kap, amely bizony még mindig igen alacsony fizetési osztályba sorolást jelentett. Pedig közben szép, tartalmas munkája volt, lévén, hogy egy ideig Pest vármegye tanfelügyelője.

            Ezeknek az éveknek szinte az egyetlen pozitívuma a független állami lét - már amennyire a súlyos terhek alatt görnyedő, területében megcsonkított, nemzetközileg erősen elszigetelt, társadalmi fejlődésében megrekedt ország számára ez előnyt jelentett. Az új helyzet egyik új követelménye, hogy meg kellett szervezni az önálló magyar külügyminisztériumot. Ezt a munkát valójában még a polgári demokratikus forradalom kezdte meg 1918 őszén, de a hatalmas politikai megrázkodtatások miatt - főként a külföldi képviseletek kiépítése terén - a munka dandárja csak most kezdődött.

Az új tárca számára adva volt a régi osztrák-magyar közös külügyi szolgálatban dolgozott magyar állampolgárságú tisztviselők átvételének lehetősége. Ők oly sokan voltak, hogy a megmaradt kis ország külkapcsolatait szinte teljesen elláthatták volna. Ám a korabeli magyar közvélemény régi gyanakvással viseltetett a "ballhausplatzi" szellemet árasztó tisztviselőkkel szemben, ezért már 1918 őszén éles hangok hallatszottak az ellen a - szakértelem oldaláról nézve természetes - megoldás ellen hogy ezek a személyek vegyék kézbe a független magyar külügyi szolgálat gépezetét.

Így a minisztérium vezetői részéről valamelyes hajlandóság volt arra, hogy a magyar közigazgatásból is vegyenek fel jól képzett, nyelveket tudó személyeket. Bárdossy László ezek közé tartozott. A Dísz térre  – ahol a két háború között a magyar diplomáciát irányították –  kerülését az is előmozdította, hogy részt vett a béke-előkészítés munkájában.

*

Magyarország politikájának  vezérelveit - mondotta Bárdossy 1945.  szeptember 9-én, az őt kihallgató amerikai tisztnek - a parlament és a népesség túlnyomó többségének határozott egyetértésével fektették le még jóval a (második világ)háború előtt. Ezen alapelvek fényében mindig egyértelmű volt, hogy amennyiben alkalom adódik, minden magyar kormány erkölcsi és politikai kötelessége, hogy minden ésszerű erőfeszítést megtegyen az első világháború eredményeként elcsatolt területek visszaszerzéséért. Ez olyan nemzeti kötelesség volt, melyet 1919 óta az egész magyar alkotmányos rendszer elfogadott. Ezt a kötelezettséget, melyet nyíltan hirdettünk, nemcsak a csonka ország népessége iránt vállaltuk, hanem azok iránt a magyarok iránt is, akik az önkényesen megállapított határokon kívül éltek.

E kötelezettség teljesítésére ellenben nagyon sokáig nem adódott semmiféle alkalom. Ellenséges világ vette körül a magyarságot, fájdalmát senki nem akarta enyhíteni, inkább azt várták el tőle, hogy sorsába véglegesen beletörődjék.

Az első fokú tárgyaláson a vádlott Bárdossy ezt egy francia vezető politikus Walko Lajosnak Genfben - nem fenyegető hangon, inkább felvilágosító tájékoztatásként - mondott hasonlatával jellemezte. - Olyan az Önök helyzete - így a francia - mint amikor egy úttestet újra köveznek, kőkockákkal rakják ki, és az egyik kocka számára nem adódik annyi hely, mint amennyi a kiterjedés, szűkebb hely jut és ezért, amikor az úttest megépül, a kő kijjebb emelkedik.

- Mi történik az ilyen, az út szintje fölé eső kőkockával? Mindenki erre üt, mindenki ezt csiszolja, mindenki ezt sulykolja, mindenki ezt bántja addig, míg be nem ereszkedik a úttest szintjébe. Minden arra haladó szekér kerekének pántja, minden ló patája, minden gyalogos cipőjének a szege abba ütközik bele, a dolgok természetes rendje szerint addig, míg a kő bele nem ereszkedik az útba.

1922. február 18-án került új munkahelyére, ahol a sajtóosztályra nyer beosztást és egyben helyettes vezetője is lesz ennek a részlegnek. 1926-ban kap miniszteri osztálytanácsosi kinevezést, nem sokkal később már a sajtóosztály vezetője, 1930-ban pedig a londoni követség tanácsosa, tehát első beosztott tisztviselője, a követ távollétében a misszió vezetője.

Nem volt lélekvidámító dolog annak idején a magyar sajtópolitika irányításában részt venni. Az ország külföldi presztízse a mélyponton volt, a berendezkedő ellenforradalom megszületésének ismert körülményei már önmagukban is nagy visszatetszést szültek, ezt a propaganda még alaposan fel is nagyította. Társadalmi haladás és a nemzeti nézőpont ügye ismét alaposan szembekerült egymással, a hivatalos Magyarország ebből a szempontból is nagyon rossz hadállásból vette fel a küzdelmet a nagyantant, és még sokkal inkább a kisantant propagandájával szemben.

Az ellensúlyozást két fő ok nehezítette. Egyrészt a magyar propagandában nagyon sok volt az elavult elem, nem vetettek igazából számot azzal, hogy pusztán a magyar sérelmek felemlegetésével nem lehet meggyőződéses híveket szerezni a magyar revízió ügyének. Az egész korszakban nem voltak képesek a történelmi Magyarország összeomlásának igazi okaival szembenézni, és csak a harmincas években  – akkor is nem túl kiterjedt körben –  válik tudatossá a felismerés, hogy az 1918 előtti Magyarországot soha többé nem lehet feltámasztani.

A másik ok pedig a pénzhiány volt. A sajtópropagandára fordítható összeg töredéke volt azoknak a javaknak, amelyeket a kisantant országai hasonló célra fordítottak.

Ezekben az években a korábban idealista fiatalember magatartása mind kiábrándultabbá, cinikussá válik. Nem volt ez egyéni sajátosság. A hatalom berkeiben a cinizmusból mindig több található, és ezt a húszas évek magyar valósága alaposan megtetézte. Bárdossy pszichikumát gyenge fizikuma még inkább torzította. Az állandó idegi feszültség gyomrát oly beteggé tette, hogy egy súlyos műtét során a felét el kellett távolítani. Gyors felfogóképessége nehezen viselte el beosztottjai és kollégái nálánál lassúbb észjárását, gyomorsavval telítődött szervezete nem szenvedhette a körülményeskedéseket, de még a szükséges körültekintést, alapos mérlegelést sem.

Túlzottan bízva gyors áttekintőképességében, nem ritkán elhamarkodottan,  nem helyesen döntött, ráadásul metsző szavaival gyakran ejtett sebet másokon. Hiába volt kiemelkedően okos, mégsem vált kellőképpen bölccsé. Ezek a tulajdonságai miniszterelnöksége negatív mérlegének kialakulásában nem csekély szerepet játszottak.

            Londonban 1936 nyaráig szolgált, amikoris Bukarestbe kerül, immáron követi megbízatással.

*

            1940 őszén hazánk számára a déli szomszéd maradt az egyetlen "nyitott ablak", amelyen keresztül valamelyest kapcsolatot tarthatott a nyugati hatalmakkal. Teleki ezért szerződéssel kívánta szorosabbra fűzni a két ország viszonyát. December 12-én Belgrádban Csáky István külügyminiszter kollégájával "örök barátsági" szerződést parafált. A magyar kormánynak ezzel a lépéssel az volt a célja, hogy növelje mozgásterét a németekkel szemben. Bárdossy a céllal természetesen messzemenően egyetértett, a szerződést azonban erősen kárhoztatta.

            - Isti ezért egyszer még - mondotta első beosztott tisztviselője előtt, amikor a belgrádi ceremónia híre megérkezett a bukaresti követségre - felelni fog a történelem ítélőszéke előtt. Sem ő sem Teleki - mert világos, hogy az ő egyetértése nélkül erre a lépésre a magyar diplomácia nem keríthetett volna sort - igazából nem gondolták kellőképpen végig e lépést. Nem kell részleteznem, hogy az alapgondolattal, tudniillik, hogy a háromhatalmi szerződéshez történt csatlakozásunk nyomán kialakult formális kötöttségünket egy más irányú kötöttséggel kíséreljük meg valamelyest enyhíteni, magától értetődően a legmesszebbmenőkig egyetértek. De gondold meg, kérlek: hol és mikor sikerült az eddigi történelemben állandó békét fenntartani, örök barátságot ápolni?

            - Sehol.

            - A békét nagyhatalmak szokták garantálni - más esetekben pedig - fűzte hozzá fanyarul - megszegni. Mi már jó ideje Tengely-Európában élünk, sorsunkat jelentős mértékben a Berlin-Róma együttműködés befolyásolja. Nem lehet kétséges, hogy háború vagy béke kérdését jelentős mértékben a tengely akarata szabja meg. A Balkánon pedig már október 28. óta, amikor Mussolini rátámadt Görögországra nincs béke. A Duce bizonyára a Führert akarta utánozni, de ebben a törekvésében csúnyán felsült. Láthatjuk a németek kárörvendését. Ám, azt aligha hihetjük, hogy a németeknek közömbös lenne az olaszok kudarca. Tehát előbb-utóbb - ha nem megy másként - kénytelenek lesznek Mussolini segítségére sietni.

            - És akkor - kérdezem én - mit fognak tenni az angoloknak olyannyira elkötelezett szerbek? De ennél is sokkal jobban izgat engem az, hogy mit fogunk  tenni mi, magyarok, ha beszorulunk Berlin és Belgrád közé? Állandó békére vállaltunk kötelezettséget, miközben egy ilyen konfliktus is szörnyű dilemma elé állítana bennünket!

*

            Fordulatos életében a legfergetegesebb esztendő az 1941. volt.  Sokszor bolyongott benne az érzés, hogy egyszer majd a magyar külpolitika irányítója lesz, azt ellenben, hogy kiválasztott ember lenne, sohasem gondolta. Kormányfőségre sem vágyott, azután mégis az lett, s éppen akkor, amikor az ország sorsdöntő helyzetekbe került. Így életének legsodróbb éve egyben az ország meghatározó esztendeje lett. Volt ebben az érzésben természetesen valami mámorítóan felemelő, ugyanakkor azonban valami bénítóan deprimáló is. Hiszen mintha mázsás kövek nehezedtek volna akkor is a cselekedeteire. Az egészben az volt a legfelejthetetlenebb érzés, ahogy az emelkedés okozta szinte mámorszerű öröm egybevegyült azokkal a mázsás súlyokkal, amelyek cselekedeteire,  a döntésekre nehezedtek.

            Januárban még Bukarestben szolgált, azután az izgékony-mozgékony, hihetetlen becsvágytól túlfűtött Csáky Pista hirtelen-korai halála után a Főméltóságú úr hivatta és felajánlotta neki a külügyminiszteri széket. Óh, miért ne fogadta volna el. Magát Csákynál mindig többre tartotta, nem beszélve azokról a szürke figurákról, akiket annak idején Bethlen ültetett a Dísz téri miniszteri íróasztal mögé. - Persze, persze - gondolta kelletlenül - Kányáról azonban nem szabad megfeledkezni. - A mindig briliánsan gondolkodó, feszes mondatokat formáló öregúr, aki ugyan óriás rutinnal mozgott a diplomáciai parketten, ám mégis volt benne valami az 1918-cal letűnt világból. Abból a schwarz-gelb világból, amellyel szemben mennyire más volt az ő hazai indulása. Sokszor beszélgettek erről családi körben Gömbös Gyulával is, aki  - bár elismeréssel adózott az öregúr tálentumának - mindig arról beszélt, hogy bennünket világ választ el ezektől, s aki időnként (amikor a Kánya okozta kellemetlenségeire gondolt) mérges megjegyzéseket tett köpönyegforgató barátjára, Kozma Miklósra, aki annak idején szinte rátukmálta Kányát.

*

            Külügyminiszteri kinevezését a kormányzótól kapta, de nem lehetett kétséges, hogy az akarat  a kormányfőé, széki gróf Teleki Pálé. Ismerte magát, tudta, hogy hajlamos a gyors elhatározásokra, s ebből könnyen lehetett elhamarkodottság, rossz döntés. Igyekezett magát többször visszafogni, bár magabiztosságát növelte, hogy számos alkalommal már akkor átlátta a helyzetet, a megteendő lépés irányát, amikor környezete még komótosan, számára idegesítő körülményeskedéssel a helyzetfelmérés részletezésével volt elfoglalva. Tévedései azonban bántották, felsülései égették az arcát, az emberek - igaz: többnyire alattomos módon leplezett - kárörvendése szinte fizikai kínnal töltötte el.

            Most sem felejti azt a jelenetet, amikor 1940. augusztusának végén bukaresti állomáshelyéről megfigyelőként Turnu-Severinbe utazott a második bécsi döntést megelőző, előre láthatólag fiaskós magyar-román tárgyalásokra. A tárgyalásnak szinte alig nevezhető összejövetelen szünetet rendeltek el, a magyar küldöttséget vezető Hory András jelentést küldött Budapestre, s szavainak irányítására állásfoglalást kért. A számjeltávirat formájában megérkező utasítás hosszan igazolta vissza az Erdélyből elszármazott, a románoktól sok sérelmet hordozó, velük szemben szinte hajlíthatatlan Hory álláspontját.

            A számjeloszlopok megfejtésével minden sietség ellenére is lassan haladtak, közben pedig  már az az idő is vége felé közeledett, amelyet a konferencia elrendelt szünetének meghosszabbítására kértek. Bárdossy egyre idegesebb lett, úgy vélte, nem maradhat a megfigyelő szenvtelen pozíciójában. Azt tanácsolta, hogy ne folytassák a desifrírozást, menjenek vissza a terembe és jelentsék be az összejövetel sikertelenségét, a magyar küldöttség elutazási szándékát.

            Hory azonban udvarias formák között letorkolta, s neki lett igaza. A kígyózó papírcsíkból egyszercsak olyan számoszlop jött elő, amelynek a mindazonáltal   kifejezés volt a megfelelője.

            Hory tehát arra kapott utasítást, hogy tegyen még egy kísérletet a megállapodásra.

            Szegény Csáky István 1941. január 28-án halt meg, s Bárdossy már másnap megkapta kinevezését. Teleki Pál nagyon is hajlamos volt a tépelődésekre, de ha biztos volt a dolgában, akkor tudott gyorsan és energikusan cselekedni. Bárdossy Lászlót régóta ismerte, tudta, hogy az ő fogalmai szerint jó magyar ember. Sok jót hallott műveltségéről, briliáns észjárásáról. A londoni tanácsosi évek szintén kedvezően nyomtak a latban, a bukaresti követi tevékenységét pedig elismeréssel nyugtázta. A Gömbössel való rokonsága nem zavarta, tudta, hogy Bárdossyban nincs semmiféle politikai szélsőségekre való hajlam. Hallott róla, hogy elégedetlen az ország szociális viszonyaival, bűnös mulasztásokról tesz kijelentéseket. Ez ellenben saját felfogása is volt, s azt is tudta, hogy a súlyos meghatározottságok közepette mily nehéz a változtatás.

            Telekinek azért is kellett gyorsan döntenie, mert nem volt kétséges előtte, hogy a németek számára egyáltalán nem közömbös a magyar külügyminiszter személye, s a területi változtatásokban vitt meghatározó szerepük áraképpen egyre jobban bele akarnak szólni dolgainkba. Fájó szívvel gondolt arra, hogy múlt év novemberének végén a sok német piszkatúra miatt kellett bezáratnia a budapesti lengyel követséget. Az eset azért is rossz érzéseket hagyott benne, mert a londoni diplomatákban lépése indokai iránt empátiát remélt, annak nyugtázását, hogy erre az elhatározására csak 14 hónappal a lengyel állam szétverése után kerített sort. Nem így történt. A budapesti brit követ már december 5-én kifejezte kormánya nemtetszését és egyben fenyegetőleg szólt az angol-magyar kapcsolatok jövőjéről.

            Egyszóval Teleki kész helyzetet akart teremteni, s azért is fogadta örömös megelégedéssel a bukaresti követ kedvező válaszát.

*

            - Mit parancsolsz, kérlek - kérdezte Teleki azon a február eleji estén, már a munkaidő után, amikor korábbi megbeszélésük szerint a Sándor palotában lévő miniszterelnöki szolgálati lakás dolgozószobájában összejöttek, hogy leendő közös munkájuk alapvető kérdéseiről szót váltsanak. - Jó lesz a tea?

            - Természetesen - mondta fanyarul az újonnan kinevezett külügyminiszter.

            - Hozzon két teát - fordult Teleki a belépő inashoz, s eszébe villant Bárdossy egészségi állapota, korábbi súlyos műtétje, melynek során gyomrának nagyobbik felét kioperálták.

            A tea - némi aprósüteménnyel - hamar megérkezett, s a két politikus rögvest a tárgyra tért.

            - Köszönöm a bizalmadat Kegyelmes uram, mondta Bárdossy. - Tudom - folytatta, hogy más a vérmérsékletünk, s nem csekély mértékben más az élményanyagunk is. A magam részéről - fűzte hozzá egyáltalán nem szervilisen, hanem az idősebb ember, a tudós férfiú iránti természetes tisztelet hangján - igyekszem érveidre a legmesszebbmenőkig tekintettel lenni, számodra pedig, remélhetőleg, hasznos lesz mindaz, amit külföldi állomáshelyeimen elsajátítottam.          - Meg kell vallanom őszintén - folytatta -, hogy az örökségből, amelynek mázsás súlyát nagyon jól ismerjük, egy kérdés az, amit nagyon nem szívesen vállalok. Ez az örök barátsági szerződés. Félek, nagyon félek, hogy ennek teljesítése még megoldhatatlan terhet fog reánk róni. De ez már kész helyzet, tehát nem tudunk rajta változtatni.

            Teleki elgondolkodva emelte magához a teával töltött csészét, nyugodt tempóban néhányszor belekortyolt az aromás angol teába, majd a következőket mondotta.

            - Nézd, nem tagadom, hogy aggályodban sok igazság rejlik. Azt is elfogadom, hogy az elnevezés túl bombasztikusra  sikerült, szegény Isti nagyon szerette az ilyen teátrális dolgokat. Azt is vállalom, vállalnom kell, ami ebből az én felelősségem, hiszen a hozzájárulásom nélkül nem jön létre akkor decemberben a megállapodás.

            - Ám azt nem tagadhatod, hogy nekünk - mondta nyomatékkal - nem szabad sorsunkat a német kártyára egyértelműen feltenni. A területi változtatások német kézből történt elfogadása már így is sok vonatkozásban megengedhetetlenül függő helyzetbe hozott bennünket a náci Németországgal szemben. Nekem ezzel a szerződéssel az volt a célom, hogy az angolokhoz fűződő - az utóbbi időben bizony nagyon leszűkült - kapcsolatrendszerünket ismét élővé tegyük.

            - Tudom - folytatta -, hogy nem könnyű feladatra vállalkoztál. Én rengetegszer gondolkodom azon, hogy miképpen tudnánk kiuttalan helyzetünkből mégis kiutat találnunk. A történelem nem szokta magát pontról pontra megismételni, ám bizonyos fajta ismétlődéseket mégis megfigyelhetünk. A mostani európai háború - minden furcsaságával együtt - már jó másfél esztendeje valójában világháború, s a formálódó tömbök is nagyon hasonlítanak a nagy háború alapképletéhez.

            - Igaz, Oroszország - mostani alakjában a Szovjetunió - még semleges, sőt Németországgal barátsági szerződés fűzi egybe. De jól tudjuk - szemét fürkészve vetette az őt figyelmesen hallgató külügyminiszterre -, hogy e szerződést mindkét részről mérhetetlen álságossággal, rosszhiszeműséggel kötötték meg. Biztos vagyok afelől, hogy ez sokáig így nem maradhat. Nem kételkedem benne, hogy szíve szerint Sztálin szívesen Hitlerre támadna.

            - Ezt azonban még sokáig nem teheti meg. Hiszen a Vörös Hadsereg - éppen a generalisszimus szította vérengzés okán - lefejezett hadsereg. - Gondolj Tuhacsevszkij és a többiek halálára! Ez az egyébként mérhetetlen embertartalékokkal, a mélységi hadviselés szinte kimeríthetetlen lehetőségeivel rendelkező hadsereg ma arra sem alkalmas, hogy egy váratlan, koncentrált támadással szemben birodalma több ezer kilométeres határait megvédelmezze.

            - Hitler ellenben - fűzte gondolatait tovább, mélyet kortyolva a teából - ma szinte egész Európa ura. 1940. május-júniusáig ki gondolta volna, hogy a volt osztrák őrvezető Wehrmachtja néhány hét alatt tönkreveri azt a Franciaországot, amelyet a vilmosi Németország négy év véres küzdelmeivel nem tudott térdre kényszeríteni, sőt végül a maga sorsában teljesedett be az istenek alkonya.

            - Nekem - mondta eltűnődve - mindig az volt a meggyőződésem, hogy modern világunkban a háborúk kimenetelénél az emberi hősiességnek, leleményességnek már nem lehet az a szerepe, ami a korábbi hadakozások mérlegét oly gyakran eldöntötte. Világunk háborúi anyagháborúk. Benzin, vas, acél, élelmiszer - hogy csak a legfontosabbakat említsem. A szövetségesek tartalékai szinte kimeríthetetlenek, a Harmadik Birodalomnak ellenben még benzinje sincsen. Műbenzint gyárt, s - nagy szerencsétlenségünkre - végletesen rá van szorulva a román kőolajmezőkre.

            - A francia kapituláció fényében ellenben - emelte fel a hangját - kénytelen voltam alapelgondolásomat módosítani. Hitler ma szinte az egész politikai Európa ura, s bennünket hadai immáron három oldalról vesznek körbe. Az osztrákok ugyan sokáig hadakoztak a nácizmussal szemben, s közben hiába keresték saját nemzettudatukat. Nem találták meg, s amikor 1938 márciusában az Anschluss bekövetkezett - emlékezhetsz - a Heldenplatzon parádézó Hitlert oly sokan üdvözölték megmámorosodott üdvrivalgással, a fák ágain több suhanc gubbasztott, mint madár, hogy kénytelenek voltunk belátni: a náci Németország határai úgy lettek közösek a miénkkel, hogy azokat az osztrákok immár a nagygermán gondolat híveiként védelmezik.

            - Egyébiránt - hangját akaratlanul lehalkította - a magyar hírszerzés biztos forrásából mondhatom, az európai német megszállás gépezetében Berlin előszeretettel alkalmaz volt osztrák állampolgárokat, mert odaadó szolgálatukra a birodalmi németekénél is biztosabban számíthatnak.

            - Csehszlovákia már a múlté. Ez a múlt ellenben - ha fordul a hadiszerencse - ismét jelenné, sokáig tartó jövővé válhat. Egyik rosszabb, mint a másik. Igaz, Tiso Szlovákiája össze sem hasonlítható a beneši Csehszlovákia ütőképességével, ám míg a kifogyhatatlanul leleményes intrikus patrónusai a messzi Párizsban voltak, addig a pap-politikusnak csak a közeli Berlinhez kell fordulnia. Az első bécsi döntés ugyan alaposan megkisebbítette Szlovákiát, a nácikkal való bensőséges jó viszony ellenben folyton fel-felcsillantja szemük előtt a változtatás reményét. Nekünk pedig ez a remény örökös veszedelem.

            - Tudod - mondta némileg témát váltva - az önzetlen nemzetiségi politikát nem csupán azért szorgalmazom szinte kezdettől fogva, mert elvi meggyőződésem helyességéért perlekedem. Főleg elszakított területeink visszatérése óta folytatok elkeseredett küzdelmet elfogadtatásért. Ha a magyar közigazgatás emberei - csapott indulatosan az asztalra - nem képesek előítéleteiket félretenni, ha továbbra is a régi nótát fújják, hogy a szentistváni haza bukását jelentős mértékben a nemzetiségekkel szembeni - úgymond - túlzott előzékenységünk okozta, akkor nekünk, a németek esetleges bukásától függetlenül is végünk.

            - A Ruténföld autonómia-tervére gondolsz? - kérdezte együttérzőleg Bárdossy.

            - Természetesen arra is - válaszolta elborult arccal a kormányfő. Borzasztóan sajnálom, hogy a honatyák szűklátókörűsége miatt kénytelen voltam a tervezetet ad acta tétetni. - Nagyobb gond ellenben mindaz, amit nap nap után a Felvidéken, s még inkább Észak-Erdélyben tapasztalunk. Teljesen kétségbe vagyok esve.

            Bárdossy érezte, hogy jobb ismét visszakanyarodni beszélgetésük fő vonulatához, de ez sem volt lélekvidámítóbb. Mivel Teleki tisztában volt azzal, hogy külügyminisztere a román belpolitika minden fordulatát alaposan ismeri, ezért csak ősszegzően szólt arról, hogy bizony Berlinben a románok immáron nem csupán fontosabbak, ám kedvesebbek is.

            - Manuilescu ugyan a Belvedere palotában ájultan esett össze, amikor Ribbentrop ismertette az új határt - mondta szinte észrevehetetlen irónival -, ám desperált hangulatából a román vezetés hihetetlenül gyorsan nem csupán magához tért, hanem az új helyzethez való tökéletes igazodás csodáját is megmutatta. Carol lemondatása, Antonescu conducatorrá történt előléptetése szempontjukból a legszerencsésebb választás volt. - Sztójay újabb és újabb hírekkel szolgál, hogy a berlini körökben, főleg Hitlernél a tábornok mily kedvelt.

            - A franciák veresége ugyan korábbi álláspontom módosítására ösztönzött, s lépten-nyomon tapasztalhatjuk a németek nagy erejét. De közben az angliai partok elleni invázió elmaradt, a szigetország terrorbombázása nem hozta meg a Berlinben remélt eredményt. - Vedd erősen tekintetbe - nézett keményen Bárdossy szemébe -, hogy ez az Anglia már nem az az ország, amelyben Te Chamberlain idején szolgáltál. Ez a kőszikla szilárd Churchill Angliája, aki nem ismer megalkuvást, aki a harcot végig fogja vinni, s ebben a küzdelemben természetes szövetségese az Amerikai Egyesült Államok.

            - A Szovjetunió ugyan - szavait szinte töredezve tette egymás után - egyáltalán nem természetes szövetségese, ám, ha Hitler mégis megteszi azt, amit a Mein Kampfban megírt - mekkora szerencséje ennek az embernek, hogy mértékadó politikusok sem tulajdonítanak súlyának megfelelően ennek a hagymázos könyvnek jelentőséget -, tehát ha megtámadja Moszkvát, akkor London egészen biztos Sztálin oldalára fog állni.

            - Ez az én vízióm - folytatta.  - Ebben az európai háborúban nekünk az a fő feladatunk, hogy hazánk katonai, anyagi és népi erejét a háború végéig megőrizzük. A háború kimenetele kétséges, ezért mindenáron távol kell maradnunk a konfliktusban való részvételtől. 1918 őszének tanulságát nem feledhetjük. Különösen Németország esetleges vereségének esetén nagyon könnyen megtörténhetik - ám még akkor is, nézett Bárdossy elmerevedett arcába, ha Berlin nem is egészen teljes vereséggel kerül ki ebből az öldöklésből -, hogy egész Európában, de legalább a kontinens ezen keleti részében kaotikus állapotok állanak be.

            - Nem kell részleteznem Neked - folytatta -, hogy mily sok veszedelem fenyegeti nemzetünket. Az oroszok itt lesznek mint pánszlávok, és itt lesznek mint bolsevikok.  A románok ugrásra készen állanak, nem csupán Észak-Erdélyért, hanem az 1916-os bukaresti szerződésben kilátásba helyezett alföldi területekért is az első kedvező alkalommal megindulnak. S a gyenge szlovákoknak - hol vannak már a mi kedves volt tót atyafiaink? -, a ma velünk jó viszonyban lévő szerbeknek is támadhatnak reánk nézve kellemetlen gondolataik. Egy szó mint száz - fejezte be eszmefuttatását ősszegzően -: Tőled is azt várom, hogy az országot épen és erőben megtartsuk. Kockáztatni az országot, fiatalságunkat, hadierőnket csak önmagunkért szabad és senki másért.

            Bárdossyt mélyen impresszionálta a hozzá hasonlóan gyenge testalkatú, inkább alacsony, mint magas férfiúból áradó elszántság. Egy pillanatig sem volt benne kétely, hogy ez a program az ő programja is. "Csak" az a rossz érzés motoszkált benne, hogy a sok-sok meghatározottságaik közepette vajon valóban ki tudnak-e tartani ezen célkitűzés mellett. - Már az angol-német antagonizmus is elegendő arra, hogy felőrlődjünk - villant át az agyán.

*

            S valóban, az összejövetel után alig néhány nap iramlott el, s február 7-én asztalára került Barcza György londoni követ Sir Anthoni Eden külügyminiszterrel folytatott, brit részről kezdeményezett beszélgetéséről készült jelentés. Bárdossy a követet hosszú ideje averzióval kezelte, fontoskodásra hajlamosnak tartotta, jelentéseit fenntartással olvasta. Tudta, hogy Eden viszont velünk szemben táplál - hite szerint a szigetországi politikai elit zöme által nem osztott - ellenséges érzületet, s ezért hajlott arra, hogy Barcza jelentésének a súlyát lekicsinyelje. Eszébe ötlött azonban Teleki figyelmeztetése, s ezért fegyelmezetten ismét alaposan végigolvasta a számjeltáviratot.

            E szerint a brit külügyminiszter a Németországot majdan bizonyosan legyőző Anglia nézőpontjából tekintette át a Magyarországhoz fűződő viszonyukat. Elismerte azt, hogy az ország rendkívül erős külső nyomás alatt áll, ám rögvest hozzáfűzte, hogy helyzetét területi követelései is kompromittálják, tehát egyértelműen jelezte, hogy e nehéz helyzet egyik fontos összetevőjét a revíziós követelésekben látja. A háború után - folytatta - Anglia az ország körülményeit mérlegelni fogja, ám a német követeléseknek történő kényszerű megfelelés mellett az önkéntes hajlandóságot is vizsgálni fogja. Eden ez utóbbi kategóriába sorozta, hogy Magyarország csatlakozott az angolofób háromhatalmi egyezményhez, a sajtó és rádió teljesen német hangot használ, s engedélyezte német csapatok Romániába történő átvonulását.

            Bárdossy erős indulatba jött, s elhatározta, hogy nem reflektál a londoni jelzésre. Ha arról van szó - gondolta magában -, hogy Barcza túloz, akkor felesleges a válasz. Ha a jelentés pontos - rándította meg a vállát -, akkor legalább annyira felesleges, hiszen szinte legyőzhetetlen negatív elfogultságot tükröz velünk szemben. Öt nappal később ellenben követe arról sürgönyzött, hogy Anglia megszakította Romániával a diplomáciai viszonyt - a nagyszámú német csapat ott-tartózkodása miatt. A külügyminiszter jól tudta, hogy ebből árnyék vetül Magyarországra is, ezért most - szavainak irányítására - azonnal utasítást küldött Barczának.

            Diplomatájának hangoztatnia kellett, hogy a német csapatok átvonulásához a nem hadviselő Románia kifejezett kérésére járult hozzá a magyar kormány. Barczának arra is rá kellett mutatnia, hogy az angol kormány hosszabb időn át nem kifogásolta a Wehrmacht romániai jelenlétét - ezzel Bárdossy burkolt kritikát gyakorolt az angol lépés felett. Végül londoni követének arra is ki kellett térnie, hogy az engedélynél nagyobb megrázkodtatások és zavarok elkerülése volt a cél.

*

            A következő hetekben a magyar-angol viszony mit sem enyhült. Ennek az volt a döntő oka, hogy a Wehrmacht egyre jobban befészkelte magát Romániába, következőleg Hitler nemzetközi pozíciója tovább erősödött, Angliáé pedig tovább romlott. Ez volt a lényeg, s nem az, hogy miképpen festett formálisan az angol-román viszony. Londonban pontosan tudták, hogy a német-román kapcsolatokat Berlinből irányítják, s mivel arra figyeltek, hogy a második bécsi döntés korábbi szövetségesük számára roppant előnytelen volt, ezért - bár az adott helyzet azt kétségkívül egyáltalán nem magyarázta -  hajlamosak voltak a régi reminiszcenciák mentén mozogni, amely Bukarestnek előnyt, Budapestnek hátrányt hozott.

            Március 12-én Bárdossy íróasztalához ült, hogy részletes instrukciókkal lássa el Barczát. Rutinja birtokában nem volt nehéz megtalálnia a módját, hogy kemény mondanivalóját megnyerő módon adja elő.

            Nincs kétségem abban - írta -, hogy Nagyméltóságod minden alkalommal, amikor arra szükség van, megtalálja és érvényesíti is azokat az érveket, amelyeket Magyarország magatartása miatt angol részről emelt kifogásokkal szemben felhozhatunk. A rend kedvéért mégis helyesnek tartom - ezzel a formulával fordult a célegyenesbe -, ha egyenként foglalkozom ezekkel a kifogásokkal.

            A német csapatok átengedéséből formált váddal szemben emlékeztetett arra, hogy a román kormány még Bécsben, augusztus 30-án, tehát a határozat kihirdetése napján kérte a Wehrmacht egységek hazájában történő elhelyezését. Hogyan várhatta volna józanul bárki is - tette fel indulatosan a nem alaptalan kérdést -, hogy a magyar kormány a német csapatok átszállításának tervével szembeszegüljön, és nyilvánvalóan súlyos, sőt végzetes következményeket felidézve megkísérelje ezt megakadályozni ugyanakkor, amikor az angol kormány a csapatokat befogadó Romániával még a diplomáciai viszonyt sem tartotta szükségesnek megszakítani?

            A brit álláspont módosulását a balkáni helyzet megváltozása váltotta ki. Mussolini - mint esett már szó róla - október végén rátámadt Görögországra, vállalkozásával ellenben csúfos kudarcot vallott, s várható volt, hogy Hitler maga fogja a görög kérdést "rendezni". Mivel a brit Földközi-tengeri pozíciók szempontjából Görögország megfelelő magatartása London elemi érdekébe vágott, ezért lett hirtelen olyan kellemetlen a romániai német katonai jelenlét.    Levelében Bárdossy ugyan az olasz-görög konfliktust megemlíti, ám csupán érintőleges, s azon epizódjában, amikor Hitler még nem szakította meg a görögökkel a diplomáciai viszonyt. Miután e kérdésen elsiklott, holott innen lehetett volna Budapest, illetve Bukarest londoni eltérő megítélését gyökerében megragadni, nagy elokvenciával - és nem csekély valósághűséggel, "csupán" az adott helyzethez nem közvetlenül kapcsolódó kérdéseket taglalva - azt fejtegeti, hogy miért nem lehet e két ország Angliával szembeni magatartása tekintetében párhuzamot vonni.

            Nem volt nehéz rámutatnia arra, hogy Nagy-Románia nagyrészt Angliának köszönhette megalakulását és létét. Románia 22 éven át élvezte London politikai és gazdasági támogatását - mégpedig sokszor éppen Magyarországgal szemben és Magyarország rovására. Közben az angolokat nem feszélyezte, hogy 1937-től kezdve Románia  mind messzebbmenő kapcsolatokat épített ki a Német Birodalommal. Károly király eltávolítása, Antonescu élre kerülése - egyes londoni körök beállításával ellentétben - nem német fegyveres erőszak műve, hanem a román belpolitika által általánosan helyeselt megoldás.

            - Ha már most az intranzigens angol tényezők ezek után azt mondják, hogy Anglia győzelmének esetén a kontinens új rendjét Anglia hű szövetségesei: a csehek és megszállott barátai: a románok jogos érdekeinek messzemenő figyelembe vételével fogják megállapítani, akkor ugyanezek az angol tényezők ne csodálkozzanak azon, ha a magyar közvélemény ekkora elfogultsággal szemben más irányban keresi a maga valóban jogos érdekeinek védelmét.

            Tudta, hogy sorain átüt a keserű indulat, de amikor a tisztázatot ismét átolvasta, akkor sem tompított semmit szavainak élén. Aláírta, utasítást adott a futár indítására, majd rövid időre hátradőlt a székén. - Nem könnyű a németekkel együttélni, ez az egész Hitler-jelenség önmagában agyrém. Ribbentrop? - csak legyintett.

            - Világos, hogy  a szomszédainkkal meglévő - egyébként is súlyos - ellentéteink elmélyítésén mesterkednek. - Nem nagy ügy, húzta el a száját megvetően. Sok ezer éves praktikákból van mit hasznosítani. Helyzetben vannak, és kész. De kiktől kaptuk vissza jogos területeinket? Igaz, itt vannak az országban, mindenről tudni akarnak, s valóban sok mindent tudhatnak is, de annak nincsen jele, hogy az alkotmányos rendünk felfordításán mesterkednének.

*

            A németekkel való együttélés ellentmondásossága ezekben a márciusi napokban is megmutatkozott. A balkáni német pozíciókat nagyban erősíthette Jugoszlávia csatlakozása a háromhatalmi egyezményhez. Már az előző decemberben megkötött magyar-jugoszláv örök barátsági szerződést is Berlin azért fogadta kedvezően - más dolog, hogy a magyar kormány ezzel a lépéssel éppen a németeknek való kiszolgáltatottságán akart könnyíteni -, mert azt láncszemnek látta, amely szintén segíti a délszlávok Birodalomhoz erősítését. A német-jugoszláv tárgyalások több szakaszban zajlottak, a szövetséges Londonhoz fűződő szálak gyengítésében, esetleges kényszerű elszakításában sokan láttak veszedelmet, s elébe akartak vágni a magyar revíziós törekvések javuló esélyeinek. 

            Budapestre hamar befutottak a hírek arról, hogy Pál régensherceg  az aláírás feltételéül Jugoszlávia határainak garantálását szabja, s biztosítékot akar kapni a tekintetben is, hogy Hitler nem akarja katonáit az országon átvonultatni. Görögországról nem esett szó, de nem lehetett kétséges, hogy az esetleges átvonulásnak ez lenne az értelme.

            Bárdossy március 16-án magához kérette Otto von Erdmannsdorffot, a Birodalom követét, s az érdekeit veszélyben látó szövetséges ingerültségével kért magyarázatot. Az egyenrangú szövetséges önérzetességével leszögezte: a garancia megadása kétségtelenül befolyást gyakorolna a magyar-német viszony alakulására és erősen kihatna a magyarországi közhangulatra. Annak érdekében, hogy Berlinben konkrétan is lássák esetleges engedékenységük budapesti hatását, Sztójaynak a Wilhelmstrasse tudomására kellett hoznia: ha Berlin garanciát ad a délszláv határra, akkor Bárdossy nem tesz bemutatkozó látogatást Hitlernél.

            Míg Londonból keményen elutasító válasz érkezett, addig Berlinben ugyanez az önérzetes fellépés a magyar érdekek tekintetbe vételéről tanúskodó üzenetet szült. Barcza ugyanis azt jelentette, hogy Magyarország a legsúlyosabb következmények elé néz, ha megengedi Wehrmacht katonák átvonulását olyan országba, amelyet Anglia szövetségesének tekint, nem beszélve a támadásban való esetleges részvételéről. Sztójay ellenben arról tudósíthatott, hogy Németország csupán a délszláv állam integritásának maga részéről való tiszteletben tartására vállal kötelezettséget.

            A magyar külügyminiszter így arcának megőrzésével utazhatott március 21-én a bajor fővárosba, hogy Ribbentroppal és Hitlerrel találkozzék. Bárdossy jól tudta, hogy nem szabad a húrt tovább feszítenie. Az adott pillanatban Belgrádnak a háromhatalmi egyezményhez történő csatlakozása a lényeg, s magyar szempontból elegendő engedmény, hogy Berlin a területi igények későbbi kielégítése elé nem gördít akadályt.

            Az asztalcsapkodás diplomáciájában járatos Ribbentrop ugyan ez alkalommal is hallatott néhány fenyegető hangot a magyar-román rossz viszony, valamint a magyarországi németek - úgymond - népi érvényesülésének akadozása miatt, a Führer ellenben ismét megcsillantotta képességét, amellyel tárgyalópartnereit oly sikerrel vezette már számtalanszor félre. Bárdossy ugyanis azzal az illúzióval érkezett haza, hogy alkalmas időben az erdélyi határ további korrekciójára számíthatnak.

            Volt egy - különben igen nagy jelentőségű - pont, amely nem tartozott közvetlenül megbeszélésük tárgyához. Hitler szóba hozta az állítólagos szovjet veszélyt. A csiszolt fogalmazásra oly igényes Bárdossynak a hátán futkosott a hideg, amikor a Führer így beszélt: ha az orosz veszély aktuálissá válik, akkor néhány hét múlva Szovjet-Oroszország nem létezik többé. Az e szavak feltárta szakadék ellenben még inkább sokkolta. Rövid időre kikapcsolt, nem követte a hitleri monológot. Teleki, a február elején folytatott esti beszélgetésük villant az agyába. - Mily' jól látja a dolgokat, s mi lesz akkor velünk, vajon miképpen tudunk majd az elszabaduló pokolból kimaradni? - tűnődött magába süppedve.

*

            Március 27-én hajnalban megszólalt a lakásán a telefon. A vonal másik végén a Külügyminisztériumban szolgálatot teljesítő fogalmazási tisztviselő volt.

            - Kegyelmes uram, ne haragudj a zavarásért, de azt hírt vettük, hogy éjszaka Belgrádban puccs történt - mondta izgalomtól remegő hangon.

            - Mit tudtok a részletekről - tette fel a kérdést, magára nyugalmat erőltetve a külügyminiszter.

            - A telefonáló elmondotta, hogy katonatisztek hajtottak végre puccsot, Pál régensherceget felszólították a lemondásra, helyére az Angliában nevelkedett II. Pétert ültették, Draghiša Cvetković kormányfőt Dušan Simović váltotta fel, a németbarát minisztereket letartóztatták.

            - Köszönöm a tájékoztatást. - Elkészülök és azonnal indulok - zárta le a beszélgetést. - Hitler ezt nem fogja tűrni - mormolta magának a fürdőszobába menet. - De mi lesz velünk, a jó utak itt vezetnek a szerbekhez. Szörnyű helyzet! Miért kellett Csákynak aláírnia ezt a nyomorult örök barátsági szerződést? Csapdába jutottunk!

            A minisztériumban újabb és újabb részleteket tudott meg a puccsról, megérkeztek a magyar hírszerzés jelentései arról, hogy a brit titkosszolgálat miképpen szőtte a fordulathoz vezető szálakat. Napközben többször beszélt Telekivel, aki a legkétségbeesettebb hangulatba zuhant, kiváltképp, amikor megtudta, hogy nem sokkal fél egy után Sztójay telefonált, s közölte:  a Führer üzenetével, az ő repülőgépén  5 óra tájt Budapesten lesz.

            A megérkezett, s a történelmi pillanattól megigézett Sztójayval először Bárdossy tárgyalt. A követ elmondotta, hogy Hitler fél egyre kérette magához, s szinte kapkodva azzal kezdte: tudja, hogy Magyarország elégedetlen eddigi revíziós eredményeivel, s Jugoszláviával szemben szintén vannak területi igényei. Ütött az óra, hogy ezek teljesüljenek. Szidta a jugoszlávokat - ha valakit a sors nagyon ütni akar, akkor butasággal veri -, s azt üzente Horthy Miklósnak, hogy vonuljon be a Bánátba, foglaljon el annyi területet, amennyit szükségesnek tart. Ő, a Führer minden igényt elfogad, természetesen elismeri Bulgária macedón területre formált aspirációit  is.

            Ezután a követ a miniszterelnöknek referált, majd mindhárman átmentek a kormányzóhoz az előzetesen megbeszélt audienciára.

            Bárdossy és Teleki is sejtette, hogy Horthyt a führeri üzenet erősen fogja érinteni, de az arcára kiülő, szavait átható lelkesedésre azért nem számítottak.

            - Főméltóságú uram - kezdte kelletlenül Teleki - mi is tisztában vagyunk a megnyíló lehetőség nagyságával. - Ám az alig egy hónapja ratifikált örök barátsági szerződéssel a hátunk mögött miképpen cselekedhetünk? Mit fog szólni Anglia? Mit fog szólni a világ? - Főméltóságú úr, látnunk kell, hogy nemzeti becsületünk forog kockán - az utolsó szavakat szinte kiáltotta a magát nagyon nehezen fegyelmező miniszterelnök.

            Horthy nem szerette, ha becsület dolgában más tart neki előadást, ezért szintén kelletlen hangon - visszautalva a Führer üzenetének azon részére, mely szerint a jövőben nem lesz Jugoszlávia, Horvátország státuszát a magyarok és a horvátok dönthetik el közösen - azt válaszolta, hogy az események hatására Jugoszlávia szétesik, tehát a szerződés oka fogyottá válik.

            A nem túl okos Sztójay buzgón bólogatott, Teleki és Bárdossy azonban pontosan tudta, hogy a helyzet ennél sokkal összetettebb, London egy ilyen magyar lépést aligha hagyna következmények nélkül. Szavaik hatására az államfő elfogadta, hogy aludjanak rá egyet, s másnap - katonák bevonásával - tovább tárgyalják az ügyet.

*

            A pihentető éjszakai álom azonban a kormányzót még lelkesebbé tette. A katonák pedig még tovább tüzelték. Teleki és Bárdossy ismert érveik ismételgetésén túl a szovjet és a román veszély felfestésével is megpróbált mérséklőleg hatni - a miniszterelnök újfent a csekély magyar haderő tartalékolásának szükségességével is argumentált. Mindazonáltal a vibráló légkörű tárgyaláson mindinkább világossá vált számukra, hogy valamiféle kompromisszumban kell megállapodniuk.

            A Hitlernek átadandó kormányzói levél tartalmában tudtak közös nevezőre jutni. Ebben Horthy elismerte, hogy a Führer által emlegetett területi igények fennállanak és teljesítésre várnak. A katonák közötti kapcsolatfelvételt őszinte elégtétellel nyugtázta. Végül arra utalt, hogy a jugoszláviai fordulatra aligha kerülhetett volna sor a belgrádi pánszláv indíttatású szovjet-orosz befolyás nélkül.

            A levelet fogalmazók pontosan tudták, hogy a belgrádi  vihart kavaró szeleket elsősorban nem Moszkvából, hanem Londonból fújták, s azt is sejtették, hogy ezzel  a berlini politikacsinálók is tisztában lehetnek. Mivel a magyar politika nagy dilemmáját a berlini nagy biztatás és a londoni kemény visszafogás közötti áthidalhatatlan szakadék okozta, a szovjetek szerepére történő utalással is e szakadék feletti hídverést akarták előmozdítani.  A hídépítő manővert azonban természetesen elsősorban egy Londonban is tolerálható forgatókönyv kimunkálásában látták. Bárdossy jó érzéssel nyugtázta, hogy Telekivel teljes nézetazonosságban vannak, összehangolt érveléssel vették rá a kormányzót, hogy olyan válasz menjen Berlinbe, amely nem elutasító, ám nem is konkrétan igenlő, ekképpen levegővételnyi időt hagy e forgatókönyv elkészítéséhez.

            Tudván azt, hogy e kísérlet sikere a legbravúrosabb konstrukció esetén is felettébb kétséges lesz, s bár másfelől abban is nagyon kételkedett, hogy az új belgrádi vezetést rá tudják venni a Berlinnek parírozó magatartásra, Bárdossy - a szinte lehetetlent kísérelvén meg - másnap, szombat ilyen értelmű utasítást küldött  Bakach-Bessenyey György követnek. Tisztában lévén azzal, hogy ebben a helyzetben neki már nem szabad nyíltan fellépni, Bessenyeynek saját véleményként kellett Momčilo Ninčić, régi-új külügyminiszter (a húszas években már irányította a délszláv külpolitikát) tudomására hoznia, hogy a németeket holmi üres nyilatkozatokkal nem fogják tudni az ország megtámadásától visszatartani. Komoly tárgyi bizonyítékokkal kell szolgálniuk arról, hogy a német-görög háborúban nem fognak az előbbiek ellen fordulni.

*

            A külügyminiszter másik akciója belpolitikai természetű volt. Látta, hogy a hazai ellenzék ereje nem számottevő, az adott helyzetben akár teljesen figyelmen kívül hagyhatják, de azt is mérlegelte, hogy a nemzetközi viszonyokban a kocka könnyen megfordulhat, s akkor ezek a nem túl jelentős erők akár kormányzó pozícióba is kerülhetnek. Így jutott arra a gondolatra, hogy Rassay Károllyal kellene beszélnie.

            Erről a liberális politikusról tudta, hogy németellenes parlamenti felszólalásaival széles körben respektust váltott ki, ám arra is emlékezett, hogy annak idején tevékenyen részt vett a rendszer létrehozásában, a Huszár-kormányban az igazságügyi tárca politikai államtitkára volt, s ellenzéki politikusként is bizonyos lojalitást tanúsított a mindenkori kormányokkal szemben. Ismerve mély magyar érzéseit abban reménykedett, hátha kaphat tőle a kiút keresésében jól kamatoztatható szempontokat, vagy legalább is támogatást a várható délvidéki akcióhoz.

            Rassayt estére kérette magához. Egész nap a befutó híreket tanulmányozta, munkatársait fogadta, utasításokat diktált. Egyszerre volt rendkívül izgatott s egyben desperált állapotban, amit a belépő vendége előtt sem tudott elleplezni. Tudta, hogy először neki kell beszélnie, s szavaival Rassayt együttműködésre megnyernie. Beszélt a belgrádi fordulat Berlinre gyakorolt hatásáról. Bizalmasan azt is elmondta, hogy Sztójay a Führer repülőgépén érkezett haza jelentéstételre. Bár a führeri ajánlatról mélyen hallgatott, ám joggal feltételezte, ennek a gesztusnak a feltárásával is érzékeltetni tudja vendége előtt, hogy Hitler katonai megtorlást akar foganatosítani, tehát nagy valószínűséggel háború lesz. Ha ez bekövetkezik, akkor az - nem a kedvezőbb kimenetelt, hanem a legsötétebb vízióját festette fel - katasztrofális lesz reánk nézve, mert a német katonai akciótól való magyar távolmaradást elkerülhetetlennek tartja.

            Rassayt ellenben a drámai szavak inkább ellenkezésre sarkallták:

            - Kegyelmes uram, én úgy vélem, hogy a Jugoszláviával megkötött örök barátsági szerződés nyomán bennünket az taszítana katasztrófába, ha megszegnénk szerződéssel megpecsételt szavunkat, mert az számunkra közmegvetést hozna, hazánk földje hadszíntérré változna, s gyenge gazdaságunk is összeroppanna a háború terhe alatt.

            Majd azt tudakolta, hogy háborús részvételünket miért látja Bárdossy elkerülhetetlennek.

            A kemény ellenállás mélyen elkeserítette, mégis higgadtságot erőltetve magára három ponton igyekezett vendégét hatása alá vonni. Rögvest a legsúlyosabbnak vélt érvvel kezdte. Azt ecsetelte, hogy az akcióból történő kimaradásunkat a németek - mivel ismerik a magyar közvélemény németellenes beállítottságát - az ország megszállásával torolnák meg. Ezen érve logikus folyományaként adta elő második argumentumát, mely szerint a megszállók "szemétembereket" (így, egy lélegzettel mondta) ültetnének az ország népének nyakába.

            - Imrédyre gondolsz, kegyelmes uram? - buggyant ki a kérdés Rassay száján, Bárdossy azonban a konkrét kérdést már diplomatikusan elhárította:

            - Minek mondjak neveket - s már a harmadik érvét hozta szóba, mely szerint a katonai körök olyan hallatlan nyomás alatt tartják, amely alól sem Teleki sem ő nem tud kitérni.

            - Tudod - váltott Bárdossy hangja még közvetlenebbre -, Werthék azt szokták mondani, hogy az ország háromszor volt immár mozgósítási állapotban "véres levezetés nélkül". (A külügyminiszter e szavaival Werth Henrikre, a Honvédvezérkar főnökére és körére, illetve arra utalt, hogy hiába rendeltek el háromszor mozgósítást, katonai összecsapásra nem került sor.)

            E katonai kifejezés hallatán mindkettőjük megborzongott, s Bárdossy fakó hangon fejezte be érvelését arra utalván, hogy e katonai körök a hadsereg moráljának tönkretételét emlegetve követelik a németek oldalán való hadbalépését.

            Az elhangzottak nyomán Rassay semmit sem változtatott felfogásán, sőt arról kezdett beszélni, hogy Jugoszláviát azért sem szabad megtámadnunk, mert akkor az ország előbb-utóbb Oroszországgal is harcba keveredhet. Bárdossy ezen az ellenvetésen nemhogy nem ütközött meg, hanem éppen a saját felfogásának erősítését látta benne.

            - Jó, hogy említed. Tudod, mi fel vagyunk készülve arra, hogy a románok ismét fordítanak majd sorsukon, átállnak az oroszok oldalára, s ilyen hátvéddel támadnak majd  a második bécsi döntés nyomán visszatért erdélyi területeinkre. Mondd meg, kérlek,  kire, ha nem a németekre  támaszkodhatunk mi akkor?

            Rassayra azonban az 1916-os román betörés Mackensen serege révén történt visszaverésére való nyilvánvaló utalás egyáltalán nem gyakorolt hatást. Azt felelte, hogy - bár az számára letartóztatást, koncentrációs tábort jelentene - inkább szállják meg a németek az országot. Hiszen - folytatta -, ha nekünk már nincs módunk a németekkel való együtt menetelést elhárítani, akkor a mi függetlenségünk ténylegesen már csupán álfüggetlenség. A nemzet jövőjét akkor sokkal inkább a megszállás vállalása jelentheti, mert Hitler bukása után a nyugati hatalmak ezt fogják honorálni.

*

            Ebben a feszült helyzetben a magyar Külügyminisztériumban sem volt hétvége, a miniszter és szűkebb törzse vasárnap is dolgozott. Bárdossy ekkor küldte el válaszát Barcza előző nap feltett azon kérdésére, hogy az érlelődő balkáni konfliktusban hazája az örök barátsági szerződés szellemében fog-e cselekedni?

            Álláspontunk - válaszolta - elsősorban az új jugoszláv kormány magatartásától függ. Ha kiprovokálja a háborút - ezzel a fogalmazási fordulattal Bárdossy lényegében a német nézőpontot tette magáévá -, akkor senki sem kívánhatja el, hogy a magyar kormány nyugodtan nézze az 1918-ban jogtalanul elszakított magyarlakta területek német vagy éppenséggel román hadsereg által történő megszállását. Az ott élő magyarság megvédelmezése azért is természetes, hiszen az örök barátsági szerződés 2. pontja is fenntartja a magyar területi igényeket. Az új belgrádi rezsim politikája a decemberi megállapodást felborította. Ezzel a beállítással a magyar külpolitikát Bárdossy - kimondatlanul - ismét a berlini törekvésekkel hozta összhangba.

*

            A magyar álláspont eldöntésére április 1-jén délután 5 órára összehívták a Legfelső Honvédelmi Tanácsot. Ez a testület tulajdonképpen olyan kormányülés volt, amelyen a kormányzó elnökölt, s részt vett rajta a Honvédvezérkar főnöke is. A tanács ügyeit egy vezértitkár adminisztrálta. Ekkor e posztot Náray Antal vezérkari ezredes töltötte be.

            Az ülés nyomott hangulatban kezdődött, mert Teleki és Bárdossy már az előző nap megtudta, hogy a katonák megint tovább mentek a megengedhetőnél. Az történt ugyanis, hogy vasárnap megjött Friedrich von Paulus tábornok, s Werth szinte órákon belül megállapodást kötött vele a magyar katonai részvételről. Ennek értelmében a vezérkari főnök április l-jével akarta megindítani a mozgósítást. A németek akkor a háború megkezdését 12-re időzítették, a magyar alakulatoknak pedig 15-én kellett a határ átlépve támadásba lendülniük. Werth tehát az egész kérdést pusztán technikai kérdésnek tekintette, csupán azt mérlegelte, hogy mennyi idő szükséges a mozgósításhoz és a határra történő felvonuláshoz.

            Teleki éktelen haragra gerjedt, s Bárdossy is vörös lett az arcukba dobott kesztyűtől. Szorultságukban a német csapatok magyarországi átvonulását tudomásul vették, a magyar részvételt illetően ellenben közölték, hogy ebben az ügyben csak a Legfelső Honvédelmi Tanács határozhat.

            A kérdés külpolitikai összefüggéseit kidomborítandó az ülésen - Horthy Miklós megnyitója után - Bárdossynak kellett az expozét megtartania. Manőverezési lehetőségét eleve behatárolta, hogy a kormányzó a magyar részvételt elhatározott tényként közölte, s a tanácskozás célját a kezdőpont, a célkitűzés, az erők nagysága és magatartása megszabásában jelölte meg.

            A legmagasabb helyről elhangzott szavak után a diplomata azzal kezdte, hogy idegen uralom alatt élő véreink felszabadítására minden alkalmat meg kell ragadnunk. A megkötött örök barátsági szerződés ellenben - mondotta a Londonba küldött értelmezést megmásítva - lehetetlenné teszi számunkra a cselekvést mindaddig, amíg Jugoszlávia, mint olyan fennáll. Nem érvelt az angolokkal, visszafogottságát nem indokolta a nemzetközi élet egyéb tényezőivel, hanem a történelem előtti felelősségre hivatkozott, s ezzel a megnyílt távlattal teremtett a körültekintő mérlegeléshez atmoszférát.

            Így adta meg a választ az időpontra vonatkozóan. Az akció célját pedig az ezeréves magyar föld visszacsatolásában jelölte meg. Egy ilyen lépést - szerinte - a világpolitika előtt meg lehet indokolni. Ellenben - húzta alá nyomatékkal -, ha egyéb jugoszláv területekre lépnénk, akkor Magyarország szembehelyezkednék a politikai etikával, és az ország érdekeivel ellentétes háborús bonyodalmakba keveredhetne.

            Tekintetét Horthyra, majd Barthára és végül Werthre függesztve a háború kimenetelének nyitottságáról szólt, s azt mondotta, hogy esetleges angol, amerikai győzelem esetén hazánk nem csupán az addig megszerzett területeit vesztené el ismét, de a trianoninál is nehezebb helyzettel kellene számolnunk. Végül nagyon tapintatosan, de félreérthetetlenül célzott a Szovjetunió balkáni térség iránti érdeklődésére.

            Az elhangzott körültekintő szavak Keresztes-Fischer Ferencet, Varga Józsefet, Laky Dezsőt, Radocsay Lászlót, Bánffy Dánielt  arra bátorították, hogy szintén a maguk ilyen-olyan fenntartásainak adjanak hangot, ám Reményi-Schneller, majd még inkább a nagy tekintélyű Hóman Bálint a Németország melletti kiállást indokolta, Werth Henrik pedig élesen Bárdossyra rontott. Elvakultan azt fejtegette, hogy az ellenséget addig kell üldözni, amíg az  meg nem semmisül.

            - Én megfordítanám a külügyminiszter úr érvelésének menetét - mondta azzal a magabiztossággal, aki már közvetlenül a háta mögött érzi a Wehrmacht teljes erejét -, a politikai szempontok szerinti mérlegelésnek csak a teljes katonai győzelem megszületése után érkezik el majd az ideje. - Ha feltételekhez kötjük fellépésünket - folytatta, magát már alig fegyelmezve -, akkor az bizonyosan nem váltana ki a német vezetésben előnyös hatást.

            - Mindezek alapján öt gyalog- és egy gyorshadtesttel korlátlan katonai célkitűzéssel azonnali, a németekkel egyidejű beavatkozást javaslok.

            Szavai mint mázsás súlyok hullottak a terem feszült csendjébe. Minden szempár a kormányzóra szegeződött, ő törte meg a drámai csendet.

            - Honvédségünknek az 1938-ban meghirdetett győri program nyomán létrejött új szervezete, felfegyverzése, kiképzése vajon ad-e reményt arra, hogy e nagy erőpróbát kiálljuk? - kérdezte.

            Bartha Károly honvédelmi miniszter megnyugtatta. Elismerte ugyan, hogy a felfegyverzettség terén van még mit kívánni, ám a honvédség harci szelleme kitűnő, s egyébként is - tette az asztalra a nagy ásznak gondolt érvét - a németek fegyverzet, felszerelés és lőszer tekintetében úgyis ellátnak majd bennünket.

            A felszólalások sorát a miniszterelnök zárta. Ismét előadta ismert gondolatait az angolszász világ kimeríthetetlen erőtartalékairól, a magyar akció megindításának feltételeiről, végül pedig kifogásolta a bevetni tervezett erők nagyságát. - Egyszerű megszálló feladatokra kevesebb erő is elegendő - mondottan határozottan.

            A négy órás vitát berekesztő zárszavában a kormányzó a magyar öncélúságnak megfelelő korlátozott akció mellett döntött. A bevetendő erők nagysága tekintetében megegyezésre és arról hozzá intézendő előterjesztésre utasította a miniszterelnököt és a vezérkar főnökét.

*

            Másnap, április 2-án délután Teleki Pál miniszterelnök tudomására hozták, hogy a délszláv állam ellen támadásra készülő német csapatok átlépték a magyar-német határt, dél felé vonulnak, vezérkari főnökségük pedig már meg is érkezett Budapestre. Olyan nyugtalanság vett erőt rajta, hogy elhatározta: átmegy a Disz térre és megbeszéli az egyáltalán nem  váratlan, ám mégis merőben új helyzetet a külügyminiszterrel.

            - Kezdődik - ezekkel a szavakkal lépett be Bárdossy dolgozószobájába, aki rögtön tudta miről van szó, hiszen szintén birtokában volt a súlyos hírnek.

            - Megjött Barcza sürgönye Londonból. - így válaszolt, s habozás nélkül a követ hitelének rontásába fogott. - Megint túloz, az angolok szájába saját szavait adta, így akar bennünket cselekvésünktől visszatartani.

            Teleki helyet sem foglalva, türelmetlenül nyújtotta kezét a megfejtett számjeltáviratért. Bárdossy most már szótlanul adta át a kért papírt.

            Amennyiben németek Jugoszláviát megtámadják és azok ellenállnak, ami várható - üzente a követ a számjeltáviratok lapidáris stílusában -, úgy természetesen azonnal Anglia szövetségeseivé válnak. Ebben az esetben itteni reakció magyar-jugoszláv viszony lehető alakulásával szemben következő:

            1. Amennyiben magyar kormány eltűri - kezdte halkan fennhangon olvasni a szöveget azt remélvén, hogy a benne gyülemlő feszültségnek így valamelyest utat enged -, sőt elősegíti, hogy német hadsereg Magyarországra bevonulva, azt katonai bázisnak használja Jugoszlávia ellen, Anglia részéről diplomáciai viszonyunk megszakításával és annak összes következményével okvetlen számolni kell.

            - Látod, ettől féltem - nézett külügyminiszterére.

            - A folytatás még keményebb lesz - mondta Bárdossy erőltetett nyugalommal. Bár - mint jeleztem, mondta dehonesztáló hangon - én ebben inkább Barcza sugallatát, s nem az angolok álláspontjának autentikus megfogalmazását látom.

            Teleki nem osztotta kollégája nézetét, ő úgy vélte, hogy Barcza bizony - bár szintén érezte, hogy a fogalmazásban benne rejlik a követ álláspontja is - meglehetősen pontosan adja vissza a brit illetékesek üzenetét. Ismét szeme elé tartotta a közben leengedett táviratot.

            2. Ha azonban Magyarország e támadáshoz bármilyen indoklással (Jugoszlávia területén magyarok megvédése) csatlakoznék, úgy Nagy-Britannia és szövetségesei (Törökország, esetleg idővel Szovjet) hadüzenetével is kell számolni. Ezen esetben, angolok végső győzelme esetén, magatartásunk alapján, mint Anglia és Amerika nyílt ellensége leszünk megítélve, sőt az örök baráti szerződés flagráns megsértésével leszünk megvádolva, mert itt szerződést úgy értelmezik, hogy éppen béke érdekében Jugoszláviával szemben is területi igényeink érvényesítéséről egyelőre lemondottunk.

            - Képtelenek bennünket megérteni - mondta Teleki teljesen összetörten. - Hiszen a szerződés aláírásával ugyan kétségtelenül vállaltuk, hogy területi igényeink érvényesítését a jövőbe toljuk, de az is benne van a szövegben, hogy végleges lemondásról szó sem lehet. Az a mi tragédiánk, hogy emiatt az izgága, Hitlerrel rivalizálni akaró Mussolini balkezes görög akciója miatt a decemberben még oly távolinak tűnő jövő ily drámai hirtelenséggel reánk tornyosult. - Nem, nem - hajtogatta, magam is érzem, szó sem lehet róla, hogy ne cselekedjünk. Ám, ha a németek elvesztik a háborút, akkor mindaz bekövetkezik, amit most Barcza üzent. Mindig féltem attól, hogy a szovjetek megjelennek egyszer a mi térségünkben, ránk fogják erőszakolni szörnyű rendszerüket, s most már - láthatod - maguk az angolok fenyegetnek bennünket ezzel a jövővel.

            - Barcza túloz, Kegyelmes uram - ismételgette magát Bárdossy.

            - Nem hiszem. Érzem, hogy saját álláspontja is benne van, s ezt én a magam részéről nem is hibáztatom. Egy követ ne legyen csupán postás, legyen véleménye, próbáljon a hite szerint helyes álláspont érvényesítéséért tenni. Nem. - mondta biztos határozottsággal. - Nem másítja meg az angolok álláspontját. Legfeljebb arról van szó, hogy azt végletesen kemény szavakkal továbbítja felénk. A szörnyű az, hogy kiuttalan helyzetbe jutottunk.

            - Nem biztos, hogy ez a jövő vár reánk. Te magad is mérlegelted egy kiegyezéses béke lehetőségét.

            - Igen, de ez elmúlt. Nincs még két hete annak, hogy Hitler Előtted az orosz veszély aktuálissá válását emlegette. Most pedig az angolok festik az ördögöt a falra. Neked is tudnod kell, hogy nincs kiút - ismételgette végtelenül deprimált hangon.

            - Én mégis hiszek abban, hogy Londonban tudnak disztingválni, s nem azonosítanak bennünket a németekkel. Hatni fog az, hogy mi csak akkor cselekszünk, ha már nem lesz Jugoszlávia, ha Zágrábban kikiáltották az önálló Horvátországot.

            - Ez nem disztingválás kérdése - legyintett Teleki. Sok jelét adták annak, hogy értik nehéz helyzetünket. Ezt is Barcza jelentette. Nem Barcza jelentései között kell keresned az ellentmondást, hanem azt kell látnunk, hogy ebben a háborúban élet-halálra megy a küzdelem. Londonban azt nem bocsátják meg nekünk, hogy ebben az ő gigászi harcukban - amelyben tavaly már a náci gépek terrorbombázásai nyomán nagyon mély sebeket kaptak - mi a németek oldalára álltunk. Ha képesek arra is, hogy ezzel a véres kezű Sztálinnal parolázzanak - s e tekintetben én Barcza táviratát szintén autentikusnak érzem -, szóval ha képesek arra is, hogy e tömeggyilkos felé kezet nyújtsanak, akkor itt fél millió magyar sorsa nem tétel.

            - Legyünk reálisak Laci - hangja kimondottan tanárossá vált, egy rövid pillanatra megszabadulni látszott a helyzet iszonyú súlyától, a tudós tanár attitüdje járta át lényét, a tudósé, aki a tények között összefüggéseket keres, az összefüggések alapján megalapozott következtetéseket von le -, ha a szerbek állama szétesik, akkor az nem magától következik be. Emlékezzél vissza, hogy Sándor király országának széthullását hányszor kombináltuk, s a marseille-i gyilkosság nyomán, amikor valóban darabjaira eshetett volna, mégis egyben maradt.

            - A horvátok természetesen súlyosan csalódtak a korfui megállapodás helyességében, a várt föderáció helyett fogcsikorgatva fogadták a szerb centralizmus jármát, önmagukban azonban nincs erejük az egyébként önként nyakukba vett igát levetni. Ha a horvátok majd a közeli napok egyikén ki fogják kiáltani önálló államukat, akkor Te is és minden valamennyire tájékozott ember pontosan tudni fogja, hogy e függetlenségük álfüggetlenség, államuk Berlintől függő bábállam lesz.

            - De nézzük a problémát nagyobb összefüggéseiben - folytatta tovább eszmefuttatását. - Hol van ma már Csehszlovákia? Sehol. A hamincas évek elejére már az angolok is belátták, hogy hiba volt ennek az államnak a létrehozása. Maguk is kezdték felismerni, hogy vannak csehek és vannak szlovákok, ám csehszlovákok nincsenek. Tudjuk, hogy e felvilágosító munkában Barczának is megvolt a maga pozitív szerepe. Végül azonban nem tudtuk megakadályozni, hogy tavaly júliusban London elismerje ennek az intrikus, kártékony Benešnek a környezetét emigráns csehszlovák kormánynak.

            - Lásd, Barcza akkor is helyesen cselekedett, amikor azért harcolt, próbáljuk az angolokat rávenni arra, hogy írásban fogadják el legitimnek az első bécsi döntést. Mi azonban ezért kormányszinten nem cselekedtünk - ez főleg Csáky és Imrédy nagy mulasztása, ám a mi felelősségünk is, hiszen nyomást kellett volna ebbe az irányban kifejtenünk -, most pedig már reálisan számot vethetünk a második csehszlovák köztársaság majdani megszületésével.

            - Ha pedig megint lesz Csehszlovákia, akkor ismét lesz Jugoszlávia is, bennünket pedig hullarablással fognak vádolni, s eljön a bosszúállás szörnyű órája. - Visszazökkent a kormányfő szerepébe, gyenge vállain érezte a helyzet mázsás súlyát, egész lényét ismét a kétségbeesés járta át.

            - Rémeket látsz, miért lovalod bele magad a legszörnyűbb vízióba? - A szintén gyenge idegzetű Bárdossy gyógyító szándékú hangon kérlelte őt erre.         Mindhiába. Kezében a távirat szövegével, mint a ketrecbe zárt vad a jókora szobában fel és alá járkált, majd a papírt az íróasztalra dobva a mellette lévő karosszékbe roskadt.

            Azután erőt vett magán. Mintha kicserélték volna. Arca átszellemült, mintha más világba, észrevétlenül a tettek birodalmába lépett volna. Nem sok ügyet vetett arra, hogy megnyílt az ajtó, s UIlein-Reviczky Antal, a minisztérium nagyhatalmú sajtófőnöke, a hazai sajtót akkor még a németek szája íze szerinti nagy odaadással vezénylő karmester lépett be rajta. (1943-1944. évi szerepe alapján, s nem csekély mértékben a már 1947-ben Svájcban francia nyelven megjelent visszaemlékezései révén Ullein-Reviczky figurája a történeti köztudatban angolszász-barát politikusként rögzült, korábbi főcenzori működése miatt valójában azonban igen ellentmondásos diplomata-politikus.) Az új vendég tapasztalta a két politikus szótlanságát, sejtette, hogy a mély csöndnek nagyon komoly oka lehet, ezért a nagyhatalmú emberek magabiztosságával a külügyminiszter íróasztala felé tartott, s átfutotta a londoni táviratot. Másodpercek alatt megértette, s tudta, hogy minden kérdés felesleges.

            Teleki ekkor megszólalt, ám szavait már nem a szobában lévőkhöz, hanem valami hatalmasabb Úrhoz intézte:

            - Mindent megtettem, ami tőlem telt; többre nem vagyok képes. - Majd némileg más hangon, talán nekik is, talán valaki Másnak is szánva még hozzátette: - Elmegyek.

            Bárdossy megkövülten némán biccentett, elmenő vendégét a sajtófőnök kísérte ki a szobából.

*

            Másnap reggel a külügyminiszter reggelizés közben kapta a megrázó, ám mégsem teljesen váratlan hírt arról, hogy az éjszaka során a kormányfő meghalt.

            - A halálba menekült, biztos, hogy magára emelte a fegyvert. - gondolta önkéntelenül. - A felelősség reánk maradt, vajon kit fog Horthy kinevezni a helyére? - mérlegelte a kérdést.

            A válasz hamar világossá vált számára. Minden illetékes tudta, hogy ebben a helyzetben szinte órákra sem maradhat kormányfő nélkül az ország. Az államfő már aznap megkezdte az ilyenkor szokásos tárgyalásait. A döntéseiben oly annyira fontos Bethlen István,  a szintén nagyra becsült Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter, s a mentalitásban tőle távol álló, diplomáciai ügyekben nagy tekintélyű Kánya Kálmán egyaránt a külügyminisztert ajánlotta. A mérlegelésnél az egyik döntő szempont a várható berlini visszhang volt. Olyan személy kellett, aki még kijátszatlan kártya, sem egyik sem másik irányban nem mozdult el.

            Bárdossy László ekkor még ilyen személy volt.

            Mellette szólt az is, hogy nem volt mögötte politikai párt, valójában nem volt politikus. Szorgalmas közigazgatási szakember kellett, aki jól ismeri a nemzetközi kapcsolatokat. Olyan ember kellett, aki ugyan megrendülhetett Teleki tettének nagyságán, de mégsem annak konzekvenciái, hanem a korábban - jelentős mértékben éppen a volt kormányfő közreműködésével - kiformálódott állásfoglalás szellemében hajlandó cselekedni. Olyan ember kellett, aki végrehajtja a hivatalos Magyarország akaratát.

            Bárdossy László vállalta ezt a szerepet.

            A kormányzói audenciára gyorsan sor került, s annak lezajlása is kevés időt igényelt. Világos kérdésekre gyors és szintén világos válaszok születtek.

            Az elhunyt miniszterelnököt a ravatalnál már az új kormányfő búcsúztatta.

*

            A német csapatok a tervezettnél korábban, április 6-án lépték át a német-jugoszláv, 7-én pedig a magyar-jugoszláv határt és elsöprő lendülettel kezdték meg az ország elfoglalását. A megtámadott ország angol gépek által támogatott légiereje 7-én Szegedet, majd Pécset és Villányt, azok németek által használt repülőtereit bombázta. A légelhárítás egy jugoszláv gépet leszállásra kényszerített, hat angol gépet pedig lelőtt. Bárdossy este Barczát ugyan a legerélyesebb tiltakozásra utasította, tovább azonban nem ment, változatlanul a Zágrábból várható hírre figyelt.

            London ellenben már a magyar tiltakozás elhangzása előtt a maga sérelme által befolyásoltan cselekedett: mielőtt a budapesti táviratot a magyar követségen megfejthették volna, a Foreign Office-ba kéretett Barczával már közölték a diplomáciai viszony megszakítását.

*

            Április 10-én Zágrábból megjött Marosy Ferenc követ távirata arról, hogy Kvaternik horvát usztasa vezető kikiáltotta az önálló Horvátországot. Ütött a magyar honvédség megindulásának az órája is. A miniszterelnök-külügyminiszter Bárdossy azt javasolta a kormányzónak, hogy kiáltványban tájékoztassa erről az ország népét. A dokumentum szövegét maga fogalmazta meg, s azt Horthy minden javítás nélkül elfogadta. Azt is fontosnak tartotta, hogy - nagyon könnyen meglehet, fordul majd a kocka, s nehogy akkor a magyar lépés minden következményéért őt tegyék felelőssé - a közös felelősségvállalás dokumentálása érdekében április 11-én este fél hatra összehívatta a felsőház Kánya Kálmán vezette külügyi bizottságát.

            Expozéjában nagy súllyal szólt arról, hogy az előző kormánynak a balkáni béke megóvása volt a célja, a Jugoszláviával megkötött szerződés értelmét is ebben jelölte meg. Nem tagadta, hogy e szerződés szerves alkotó részét képezte a tengelyhatalmakkal való barátságos együttműködésre alapított politikai rendszernek, s a belgrádi államcsíny ezen eredményezett alapvető változást. A barátsági szerződést szerinte - a dél-magyarországi területek elleni sorozatos légitámadásaival  -  Belgrád semmisítette meg, kormánya elemi kötelességének tett eleget, amikor a Délvidék megszállásához hozzáfogott. (Bárdossy tehát most sem tér vissza a Barczával március 30-án közölt értelmezéshez, mely szerint a belgrádi államcsíny borította fel a decemberi megállapodást.)

            Elsőnek a magyar politikai élet nagy öregje, Bethlen István gróf kért szót. Bárdossy szeme összeszűkült, kezével önkéntelenül karosszékének karfájához nyúlt, s fürkészve kereste a volt miniszterelnök tekintetét, mert hozzá is eljutottak olyan kósza hírek, melyek szerint a Teleki-Bárdossy vonal nem élvezi a gróf támogatását. Ám a szervezetében felgyülemlett feszültség már az első szavak hallatán oldódni kezdett, majd nem sokkal később kényelmesen süppedhetett bele székébe.

            Bethlen ugyanis rögvest előre bocsátotta, hogy teljes mértékben és minden tekintetben helyesli a kormány elhatározását. Hiszen - fejtegette - az adott helyzetben nem is lehetett volna másként cselekedni. Nemzeti becsületünk és ezeréves történelmi hivatásunk megtagadása lett volna, ha a jugoszláv államalakulat széthullása után nem teszünk eleget a volt ősi magyar területekkel és magyar véreinkkel szemben fennálló kötelességünknek. Ellenben - és itt hangja figyelmeztetően keménnyé vált - a kormánynak a nemzettel szemben az is a kötelessége, hogy a honvédség akciója egy tapodtat sem terjedjen túl a szentkoronához tartozott területek egykori határán.

            - Számolnunk kell azzal - mondta rezignáltan -, hogy nem csupán a szerbek, de az angolok, sőt talán más államok is bennünket felóniával, súlyos szószegéssel fognak vádolni. Legyünk tisztában - s itt hangja már keserűvé vált -, hogy igazunkról aligha tudjuk majd őket meggyőzni. Ezért is fontos a határok pontos betartása, annak nyomatékosítása, hogy mi sem Szerbiával sem más országokkal szemben nem vagyunk háborúban. Így talán legalább a tárgyilagos külföldi államokat tudjuk majd oldalunkra állítani.

            Ezután Bárdossyt már nem lepte meg, inkább természetesnek vette, hogy Kánya Kálmán szavain jól érezhetően átütött a szerbekkel szembeni ismert fóbiája. - A magyar kormányt - húzta alá - az általa tett, s a maga részéről minden tekintetben helyeselt lépésekért a legkisebb erkölcsi felelősség sem terheli. Hiszen a magyar-jugoszláv barátsági szerződést és a háromhatalmi egyezményhez való csatlakozást előbb maguk a jugoszlávok semmisítették meg, s a magyar kormány csak a szerződés megszűnte után tette meg a szükség parancsolta lépéseit.

            A nagy tekintélyű politikusok támogató szavai után Bárdossy már csak laza figyelemmel követte Scitovszky Tibor, Baranyai Lipót, Csekonics Iván gróf, Bánfffy Miklós gróf és mások politikája melletti kiállását, hiszen közben már a sok-sok elintézendő államügyben teendő sürgős lépések tolultak elméjébe. Amikor pedig a nemzetközi kapcsolatok világában olyannyira otthonosan mozgó Ottlik György  is lényegében az elhangzottakat fogalmazta meg újra saját szavaival, akkor már a szokásos magabiztos hetykesége is visszatért.

*

            Másnap a Sándor palotában ismét kezébe vette Bajcsy-Zsilinszky Endre előző nap kézbesített levelét.

            - Mi lehet ennek a Bandinak a titka? - tűnődött. - Hiszen hatalmi ereje nem számottevő, akikkel együtt indult 1919-ben, azoktól már rég eltávolodott, támogatást tőlük aligha remélhet. Akikkel ma egy pártban van - a kisgazdákkal -, azokkal sincs valójában együtt. Igazából sehová, senkihez sem tartozik, s talán éppen ezért képes az ország, a nemzet nevében megszólalni.

            - Vajon kiknek a nevében levelez velem? - tette fel magának a kérdést. Hiába képviselő, a parlamentben rendre lehurrogják, nagyon kevesen helyeslik szavait. Azt ellenben ne feledd - intette le saját magát -, hogy a hangos közvélemény mellett létezik egy néma közvélemény is, Bandi ennek a közvéleménynek a felfogását közvetíti felém. Az egyik közvélemény szava jól érthető, az országgyűlés, a megyei törvényhatóságok, a városi képviselőtestületek, az ország számos egyesülete ad fórumot akaratuknak.

            A másik közvélemény ugyan néma, ám mégis megtalálja a módját annak, hogy létezéséről tudjunk. A  kis példányszámú sajtó, a pletykákban terjedő szóbeszéd mellett az olyan személyek révén ad magáról hírt, mint Bajcsy-Zsilinszky Endre. Ha lehurrogják is, ha magányos harcos is, mégis csak része a törvényhozásnak, ha úgy tetszik, a hatalomnak. Nem kétséges, hogy a szó köznapi értelmében rossz politikus, az eredményességhez elengedhetetlenül szükséges apró lépéseket, taktikai engedményeket megveti, semmibe veszi, nem gyakorolja. Lobogása, szinte váteszi ereje azonban vitathatatlan.

            Kezében a levéllel a miniszterelnök-külügyminiszter az ablakhoz ment, s minden sorát ismét figyelmesen végigolvasta. Az írást tartó kezét most leengedte, s tekintete a Dunára, a pesti házakra, majd kissé északra fordulva a Margit-sziget kopasz fáira siklott. Messzire nézett, s közben azon töprengett, hogy a levélíró félelmei  - Félek, írja, sőt rettegek tőle, hogy angol és amerikai részről igyekeznek majd reánksütni a szerződésszegést, s háborús félnek nyilvánítanak bennünket.  - a valódi jövőbe vezetnek-e?

            Bethlen tegnapi szavai ötlöttek fel benne, amelyekkel - igaz: jóval visszafogottabban - lényegében hasonlóképpen vizionált. Londoni éveire, az angolok önzésére gondolt - mit önzés, saját érdekeik következetes képviselete, helyesbítette saját magát -, s keserű tehetetlenséget érzett helyzetének kiúttalansága miatt. Hiszen sem a Gróf úr sem a Képviselő úr nem hajlandó a szentistváni Magyarországról lemondani. Németellenesek ugyan, ám a revízióról nem képesek lemondani.

            Visszatért íróasztalához, és mérgesen az asztalra dobta a levelet. - Bajcsy-Zsilinszky alaptalanul adja tanácsait, hogy lassabban cselekedjek. Mintha mi osztanánk a lapokat - dohogott magában tovább -, mintha nem azért történne minden, mert a Führer ideküldte saját repülőgépén ezt a lehetetlen Sztójayt. Hiúságának tetszett, hogy Zsilinszky az ő "kipróbált képességeiben" bizakodott, önérzetét erősítette, hogy ez a vad magyar is az ő "erős magyarságáról" írt, de ezek az elismerések legfeljebb lelkierejét erősítették, járt útjával szemben nem kínáltak más járható utat.

            Hirtelen Babits Mihály, a költő ötlött eszébe. Arra a versére gondolt, amelyben 1938 őszén, a Felvidék visszatérte nyomán a maga szelíd módján azokat fedte  meg, akik országgyarapításról beszéltek. - Micsoda ízléstelen szóhasználat - zsémbelődött. "Ne mondjátok, hogy a haza nagyobbodik - A haza, a haza egyenlő volt mindig" - idézte a memorizált sorokat. Maga is szeretette a gondolatok míves megfogalmazását, s elkezdett azon töprengeni, vajon miképpen tudná ugyanezt a saját nyelvén kifejezni.

            - Igen, megvan. Az államhatár olyan, mint két ház között a kerítés - meditált. Ahogyan a fához tartozik és mindig annak része marad a szomszéd kertbe átnyúló ág, ugyanúgy a magyarság része maradt a Trianonban elveszett terület is. - Vajon - simította végig gondosan ápolt ősz hajzatát -, lesznek-e ismét ilyen hangok, vagy legalább itthonról megkapja a közvélemény érthető aggodalmak ugyan megfogalmazó, ám mégis erőteljes támogatását?

*

                        A Délvidék megszállása - miután a háború fő terhét az agresszor németek viselték a vállukon - viszonylag könnyedén, s rövid idő alatt megtörtént. Bácska, a baranyai háromszög, Muraköz és Mura-vidék, összesen 11.475 négyzetkilométer terület, rajta több mint 1 millió lakossal - ezeknek a magyar népszámlás szerint 39, a jugoszláv felmérés szerint 30 %-a volt magyar nemzetiségű - került vissza az országhoz.

Második könyv

            1941. május 6-án a miniszterelnök-külügyminiszter már végzett a napi posta rutin jellegű feldolgozásával, amikor soron kívüli kézbesítéssel az asztalára tették a Honvédvezérkar főnökének, Werth Henrik emlékiratát.

            - Már megint politizál, olyasmit tesz, amihez nincs semmi köze - villant át az agyán, s ezzel a rossz érzéssel kezdte a dokumentum elolvasását.

            A memorandum legrosszabb várakozásain is túltett. Valósággal letaglózott állapotban, elfehérült arccal  tette le az elolvasott szöveget. Előtte azonban nemegyszer szaladt a vér a fejébe.

            A főtiszt arról írt, hogy Moszkva hintapolitikát folytat Berlinnel szemben. Ez Németországot arra kényszerítheti, hogy most a balkáni háború befejeztével viszonyát a Szovjettel szemben félreérthetetlenül tisztázza. A diplomácia hímes nyelvén megfogalmazott írást Werth nem sokkal odébb azzal folytatta, ha kell, akkor a tisztázás fegyveres beavatkozással is történhet. Amennyiben háborúra kerülne sor, úgy abban Finnország, Magyarország, valamint Románia részvétele is elkerülhetetlennek látszik.

            - Hallatlan! Honnan veszi a bátorságot, hogy megszabja Magyarország magatartását? - füstölgött. - Nyílván a németek iránti vak imádata ennek a magyarázata, különben nem írná azt, hogy egy német-orosz háború kimenetele nem kétséges, mert a német győzelem ez esetben nem vitatható.

            Ezért szorgalmazhatja a bornírt dilettáns Németországgal garanciális és segélynyújtási politikai és katonai szövetségi szerződés megkötését.

            - Fogalma sincs - zsémbelődött -, hogy ilyen szerződés megkötése egyáltalán nem áll Hitler érdekében. Nyílván semmit sem tud arról, hogy Gömbös idején a Kánya-Masirevich-féle magyar diplomácia (pedig hol volt az akkori Birodalom a maitól!) hányszor szeretett volna Berlinnel egy egyszerű konzultációs megállapodást kötni.

            Sikertelenül.

            - Mindent a németek szemüvegén át néz.  - dühöngött tovább. - Ezért írja, hogy a németeknek a Kárpátok medencéjére egy Szovjet elleni háborúban feltétlenül szükségük van. Ha mi a németek együttműködési felszólítását vonakodnánk elfogadni, kimutatnánk, hogy csak területéhesek vagyunk, de a biztonságunkat szolgáló harcban az áldozatokból nem akarjuk részünket kivenni. Ezzel el is játszanánk az eddig kivívott sikereinket talál örökre is.

            - Tiszta politikai zsarolás! - mondta magának. Ehhez képest a memorandum befejezése  (A német-szovjet viszonnyal kapcsolatos politikai állásfoglalásunk mielőbbi, félreérthetetlen és végleges tisztázását kérem!) formailag udvarias, bár tartalmilag ugyanolyan felháborító, mint az egész memorandum. És persze szokásosan szűklátókörű. Csak korlátolt ember gondolhatja, hogy a politikában bármit is véglegesen tisztázni lehet.

            - Az azonban nem kétséges, hogy itt van a nyakunkon a német-szovjet háború. - vonta le Bárdossy a megkapott dokumentum legfontosabb üzenetét. A befejezés is ezt sugározza. A távolabbi jövőre is csak úgy küszöbölhető ki annak lehetősége, hogy Magyarország elszigetelten kerüljön szembe a Szovjettel és kizárólag önerejére utalva kényszerüljön határait védelmezni, ha a mostani német-szovjet viszony alakulása folyamán minden fenntartás nélkül, félreérthetetlenül Németország oldalára állunk.

            Első indulatában arra gondolt, hogy azonnal reflektál. Azután leintette magát. - Nem szabad most válaszolnom, mert a mögötte álló veszedelmes erővel szemben nagyon óvatos magatartást kell tanúsítanom. A gyors válasszal különben is csak magas lovat adnék alá.

            ĺgy azután majd egy héttel később, május 12-én fogalmazta meg feleletét. Levelének megírásánál abból indult ki, hogy higgadt, nyugodt stílusban, de egyértelmű határozottsággal rá kell mutatnia Werth politikai dilettantizmusára. Ezért a főtisztet már levelének elején kioktatta arról, hogy a szorgalmazott garanciális és segélynyújtási politikai és katonai szerződés a két ország közötti óriási hatalmi különbség miatt alig képzelhető el.

            A Szovjetunió ellen sürgetett együttműködést a miniszterelnök-külügyminiszter azzal a nem teljesen helytálló érvvel hárította el, hogy Németország eddig minden politikai és katonai tervét a legszigorúbb titokban tartotta, ezért ilyen magyar megkeresést is elhárítana. (1938 augusztusában Hitler Kielben - a remélt együttműködés reményében - kendőzetlenül Horthy elé tárta a Csehszlovákia szétzúzására vonatkozó tervét.)

*

            Adolf Hitler 1941. április 30-án június 22-ében jelölte meg a Szovjetunió megtámadásának napját, ezért Bárdossy jól sejtette, hogy Werth fellépését a német vezérkartól birtokába került értesülés motiválhatta. A támadást elrendelő Barbarossa-terv nem tartalmazta Magyarország felkérését a támadásban való részvételre. Ez azonban csupán azt jelentette, hogy a Führer már oly mértékűnek tartotta (joggal) Magyarország függőségét, hogy azt kombinálta, a magyarok anélkül sodrodnak majd a háborúba, hogy azért újabb területi engedményt kellene kilátásba helyeznie.

            A katonák viszont tisztában voltak a háború mértéktelen kockázatával, ezért a honvédséggel való kapcsolataik elmélyítésére, arra törekedtek, hogy Werthék hozzák mozgásba a magyar politikai vezetést. Kurt Himer tábornok, aki már a délszláv háború előkészítésében a német hadsereg-főparancsnokság magyarországi összekötője volt, s azóta sem hagyta el hazánkat, május utolsó napjaiban már a Szovjetunió ellen készülő német agresszióban történő magyar közreműködés érdekében tárgyalt. Bár korrekten megmondta, hogy nincs berlini felhatalmazása, mégis a honvédség mozgósítására osztogatott tanácsokat.

            Ezeknek az ösztönzéseknek hatására május 31-én, majd június 14-én  Werth újabb memorandumokkal gyakorolt nyomást a miniszterelnökre. Az előbbiben azt állította, hogy a németek igenis szerepet szánnak Magyarországnak a szovjetellenes hadjáratban, az utóbbiban pedig már szemérmetlenül azt sürgette, hogy a magyar kormány ajánlkozzon fel a Moszkva elleni hadjáratban történő részvételre.

*

 &nbs