A jog nem az, amit kapunk,
hanem amit nem vehetnek el tőlünk

Interjú Pokorni Zoltán oktatási miniszterrel
Határok nélkül, 2001.május 21.

Az év első felében új román rendelkezés született arról, hogy a pedagógusok ne Bukarestből, hanem közvetlenül a helyi polgármesteri hivataloktól kapják a bérüket. A szabályozás különbözőképpen érintette a különböző erdélyi települések lakóit.

Mi a határon túli területeken az oktatással kapcsolatos magyar kormánystratégia? Nincs-e meg annak a veszélye, hogy olyasmire költ a ma-gyar állam, aminek a költségeit a román államnak kellene fedeznie? 2001. május 19-én az Arany János Kollégium avatásán járt Pokorni Zoltán oktatási miniszter, ahol az interjú készült vele.

Pokorni Zoltán: Szerte Európában azzal a problémával küszködnek, hogy egy önkormányzatok által fönntartott iskolarendszerben –  ahogy mondani szokták – a decentralizált iskolarendszerben hogyan lehet megoldani a leghatékonyabb és legigazságosabb finanszírozást. A kettő ugyanis néha ellentmond egymásnak. Hiszen az önkormányzatok pénz-osztó szerepe jó abból a szempontból, hogy ellenőrzik a pénz legha-tékonyabb, legtakarékosabb fölosztását. Sőt, a magyar tapasztalatok azt mutatják, hogy az önkormányzatok jó gazdái voltak az iskoláknak, jelentős pénzt költöttek saját forrásaikból is erre a célra.  Ugyanakkor valóban van egy olyan hatása ennek, hogy a módos önkormányzatoknál magasabb jövedelmek alakulnak ki, jobb a helyzet, a rossz helyzetben lévő önkormányzatok pedig óhatatlanul szűkösebben fizetik a tanárokat, rosszabbul szerelik föl az iskolákat. A gazdag önkormányzat gazdagabb lesz, a szegény pedig szegényebb. Ezért alakítottunk ezen mi magunk is  Magyarországon, növelve azt a hányadot, amit a központi költségvetés ad, csökkentve így a helyi önkormányzatok terhét. De időről időre fölvetődik, hogy gondoljuk újra az egész finanszírozást, különösen annak a bér részét, és alakítsunk ki egy önálló pedagógusbér-rendszert. Erre vonatkozó munkák folynak nálunk. A határon túli magyar iskolák támogatásában, ha lehet, még összetettebb a helyzet, mert valóban fölvetődik az a kérdés, hogy melyek azok az alapfeladatok, amiket a Romániának fizetett adólejükből a magyar kisebbségiek is joggal elvárnak az anyanyelvű oktatás terén. Az általános, elemi, valamint a középiskoláknál ez úgy-ahogy rendben van. A viták inkább a felsőoktatás területén jelentek meg, hiszen az itt folyó képzés nem olyan egyértelmű kötelezettsége az államnak, és nem alanyi joga az állampolgárnak. Itt nem is tudtuk elérni azt, minden tö-rekvésünk ellenére, hogy magyar anyanyelvű állami intézmények jöjjenek létre. Ezért választottuk a másik utat, részben az Erdélyben működő egyházak javaslatára, hogy alapítványi formában indítsunk el intézményeket. Erre jelentős összeget biztosított a magyar költségvetés, évente két milliárd forintot, részben a beruházásra, részben a működésre, és a munka, a már alapítványi formában elindult intézmények állami elismertetéséből áll. Az első lépést megtettük, örömünkre szolgál, hogy akár itt, Ro-mániában, akár Kárpátalján, Ukrajnában az első akkreditációs döntések megszülettek. A következő hét év múlva várható a végleges intézményi akkreditáció, és csak ezt követi a harmadik lépés, hogy akkreditáltatott az intézmény, és akkor ebben mekkora szerepet hajlandó vállalni a román állam, hány államilag finanszírozott hallgatót ismer el a már államilag elismert intézmény működése során. Ez a kérdés még nyolc-kilenc-tíz évvel előttünk van. Lassabb menetben kell haladni, és ezek az intéz-mények nem nélkülözhetik a Magyar Köztársaság költségvetési támogatását még jó ideig.

Gecse Géza: Különösen a Felvidékről érkeznek olyan kritikák a ma-gyar kormány politikájával szemben, hogy a kormányzat erőlteti az úgy-nevezett szülőföldön maradást, holott épp a Felvidéken, ahol a magyarság Pozsonytól a Bodrog-közig vagy Királyhelmecig egy szűk, de csaknem homogén etnikai sávban helyezkedik el, a földrajzi elhelyezkedése miatt nagyon sok esetben jobban megéri az ottani diákoknak, ha magyarországi felsőoktatási intézményekben tanulnak tovább. Ezen kívül állítólag jobb is a magyarországi intézmények színvonala, mint a szlovákiaiaké. Ezért  sérelmezik a felvidékiek azt, hogy a magyar kormány a támogatásait, felsőoktatási intézmények „erőltetésére” fordítja.

Pokorni Zoltán: Minden magyar nemzethez tartozó embernek lehetősége van arra, hogy Magyarországra jöjjön, és ott éljen. Ugyanakkor a határon túli közösségeknek nemcsak lehetőségük, hanem kötele-zettségük is az, hogy megőrizzék az ottani, a szülőföldön való továbbélés feltételeit. A magyar kormánynak ezt a két értéket, az egyénhez fűződő szempontokat és a közösséghez fűződő szempontokat kell harmonizálnia, és nem kell a kettőt összekeverni. Ha valaki Magyarországra akar települni, magyar állampolgárként akar élni és tanulni, akkor ezt megteheti. Ha azonban a szülőföldjén kívánja a sorsát folytatni, és ott akar élni, akkor a közösség szempontjai a meghatározóak. És bizony, a határon túli magyar közösségek szempontjából az a fontos, hogy a szülőföldön végezzék el a tanulmányaikat, ott szerezzenek szakvégzettséget, hisz ott akarnak majd élni, ott akarnak dolgozni, ott kell elismertetni ezeket a végzettségeket. Ezt az első tíz esztendőben a Felvidéken kihelyezett tagozatok próbálták megoldani. Most érkeztünk el oda, hogy önálló intézmények létrehozását tervezzük, elsőként Révkomáromban jönne ez létre, kezdetben a Budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetem kihelyezett képzéseként, majd aztán önállósodva, önálló intézményként.

Gecse Géza: Egy brassói magyar publicista azt írta, hogy a polgári kormány nem holdvilágos, revíziós elképzelésekből indul ki, amikor a szülőföldön maradás politikáját kidolgozza, hanem hosszú távon arra számít, hogy a határon túli területekről a magyarok az anyaországba települnek, enyhítve ezzel az anyaország népesedési gondjain.

Pokorni Zoltán: Nem értek egyet ezzel az összefoglaló gondolatmenettel. A magyar kormány azzal számol, hogy a közép-európai régió jelentős fejlődés előtt áll. Nekünk az a jó, ha az összes közép-európai ország emelkedik és növekszik, gazdasága gyarapodik. És ebben a növekedésben valóban egyfajta forrásként, gazdasági lehetőségként is te-kintünk a határon túl élő magyarságra, amelyik a magyar gazdaság számára egy természetes kapcsolatot jelent a szomszédos államok gazdasági életével. Ezért támogatjuk befektetési alapokkal, képzéssel, nagyon aktív külpolitikával a környező országok magyar közösségeit. Az a célunk, hogy ott erősödjenek meg, ott legyenek húzó, első-számú szerep-lői a gazdasági növekedésnek, ahol a szüleik, nagyszüleik éltek és ők maguk is meglátták a napvilágot. És nem az a rövid távú munkaerő-politika dolgozik bennünk, amit esetleg más kormányok korábban megfogalmaztak, tudniillik, hogy pusztán egyszerű munkaerő-szükségletként tekintenek a határon túli magyar közösségekre.

Gecse Géza: A határon túli értelmiségiek viszont attól rettegnek –  és úgy érzik napjainkban is –, hogy a minőséget az anyaország magába szippantja, és elvonja a határon túli területekről, és így Erdélyt, Kárpátalját, a Felvidéket és a Délvidéket megfosztja értelmiségétől.

Pokorni Zoltán: Ez a veszély valóban fönt állt az elmúlt tíz esztendőben, még ma is fönt áll, különösen akkor, ha a képzésben az anyaországi felsőfokú képzést helyezzük előtérbe. Ha a határon túli ma-gyarokkal szembeni kötelezettségünknek úgy teszünk eleget, hogy Magyarországon, Budapesten, Debrecenben, Szegeden, Pécsett nyújtunk nekik képzési lehetőséget, akkor nemcsak a kockázata nagy annak, hogy ott is maradnak, ott házasodnak meg, ott vállalnak munkát, hanem ez a kockázat az elmúlt években valóra is vált. Ezért kellett ezen határozottan változtatni, előtérbe helyezni a helyben, a szülőföldön maradást, és így a határon túli közösségek érdekét. Még akkor is, ha ez néha kifejezetten drámai szituációkat hozott létre egy-egy ember, egy-egy család életében, amely szerette volna Magyarországra küldeni a gyerekeit tanulni. Éppen ezért, a hosszabb távú megmaradás érdekében kellett a szülőföldön ta-nulást támogatni, s ezért láttunk hozzá a szülőföldön való jelentősebb intézmények megerősítéséhez.

Gecse Géza: Előadásában ön használt egy rendkívül érdekes fogalmat. Ez arról szólt, hogy a jog nem az, amit kapunk, hanem amit nem vehetnek el tőlünk.

Pokorni Zoltán: Egy kisebbség mindig kicsi lesz, mindig kisebb, mint a többség. A többséggel szemben mindig egyfajta kiszolgáltatott helyzetbe kerül. Ezt a kiszolgáltatottságát védheti az emberi, állampolgári jogok dimenziójában, védheti az európai normák hangsúlyozásával. De ezen a többség –  ha önös érdeke úgy kívánja – könnyen átlép. Csak egy esetben lehet valóban egyenrangú: ha többet tud, egyrészt szaktudásában, képzettségében, gazdasági erejében, a fajsúlya, minősége jobb, átlagon felüli. Ezzel tud a kisebbségi sorban is egyenjogúvá, egyenrangúvá, egyenlő erejűvé válni, és képes megvédeni érdekeit. A versenyképes tudás, a jelentős gazdasági erő adja azt az önállóságot, szuverenitást, függetlenséget a nagy közösségen belül, amelyik elvehetetlenné teszi azokat a kisebbségi jogokat, ami egy függő helyzetben lévő kisebbség számára mindig a többség adománya.